#impression (ember::mikromajális)

Repülő száll el a fejem fölött a magasban, az út másik oldalán fenyők és jegenyék lombját zörgeti a szél, olyanok most a hangok, mint gyerekkoromban; lassan ringatózom a hintaágyban. Vajon miért tűnik természetesnek, hogy egy lebegő konzervdobozban több tucat ember utazik a világ egyik feléről a másikra? Egyáltalában miért repül az ember és miért merül le az óceán fenekére? Miért élünk természetellenes, embertelen módon? Folyton rohanunk, mintha bármi sürgős dolgunk volna, pedig egyáltalán nincs semmi sem, ami halaszthatatlan lenne, csak akkor, ha mesterségesen generálunk magunknak gyorsan megoldandó feladatokat. És tulajdonképpen azok sem fontosnak, csak mi érezhetjük általuk fontosnak magunkat, amikor ide-oda futkosunk, hogy az egoizmusunk és a határtalan akaratunk következményeit mérsékeljük. Az mondják a filozófusok, hogy a poszthumanizmus korában élünk, és ebben igazuk is lehet, ha nem is pontosan úgy, ahogyan ezt néhányan közülük kifundálták. Az emberiség először gyanútlanul, később készakarva szakadt el természetes gyökereitől, hogy mára egy sem élőlény, sem gép állapotban égesse ki magából a földi-lét és a humánum maradékait. Elpusztult jövőnk kiégő csillaghalmaza vagyunk. 

Az egyetemről a Múzeum körút felé leggyorsabban a Károlyi kerten keresztül visz az út; a héten minden délután átsétáltam rajta. Tegnap vittem magammal otthonról elemózsiát is, a sarki Csendestárs nevű búfelejtőben vettem hozzá egy rosé viceházmestert, majd visszasétáltam a kert Ferenczy István utcai oldalára és leültem egy padra, hogy jóízűen elfogyasszam fejedelmi uzsonnámat. A tikkasztó melegben jól esett a lombok közt megbúvó rejtekben megpihenni, a rengeteg munka és tanulás után lehunyt szemmel hallgattam a város zúgását. Bukolikus idill! Ha rálátás nyílna a Ligetben felengedett csíkos léggömbre, olyan lennék, mint valami reformkori figura egy Szinyei képen. Fáradság, teli gyomor és fröccs, nem jó elegy, ha az embernek még dolga van, vigyáznom kellett, nehogy elaludjak, ezért bedugtam a fülesemet és Mozart zongoradarabokat hallgattam Ránki Dezső előadásában. Nehéz a belvárosban nyugodt pillanatokat átélni, de nekem tegnap sikerült. Egyre nő a feszültség a világban, néhány ilyen pillanat később talán majd segíteni fog, hogy embernek érezzem magam, ember maradhassak.