#impression (apologia de fuga sua)

A nyaralás alatt reggeli kávém mellé egy Djarum jár, amelyet a kertben szoktam elfogyasztani, illetve elszívni, mielőtt égetni kezd a nap. Általában sem szeretek sietni, kapkodni – tulajdonképpen nem is tudok –, de ilyenkor még sokkal komótosabban csinálok mindent, mint máskor. Tegnap este már szürkületkor kivittem a csillagászati távcsövet és hosszasan bámultam a szabad szemmel láthatatlan csillagokat, és a készülő dolgozatomon gondolkodtam. Jó volt belebámulni a világűr mélységébe, a szürke és pöttyözött semmibe, pedig valójában az a minden, és csak mi vagyunk semmik a kozmosz végtelennek tűnő hatalmas teréhez és törvényéhez képest. A szomszéd faházban a tulajdonos lánya nyaral a családjával, két kisfiú, a férje és egy apró, folyton nyüszítő-ugató kiskutya. Rettentő hangosak, két napja érkeztek, de zeng tőlük a környék; a férfi tegnap egész délután üvöltve telefonált, valami menedzser-féle, fontoskodó, marketing-szagú figura, a gyerekeik nagyon aranyosak, de egész álló nap unatkoznak, ezért vég nélkül ordítanak. Este, hogy lenyugodjanak, valami amerikai, agresszív gyerekfilmet néztek, szerintem a Mátra túlsó oldalán is ezt hallgatta mindenki – dolby surround, de az is lehet, hogy még a Holdon is. Fél óra után feladtam a csillagnézést és behúzódtam a házba. 

Tegnap délután, amikor picit elviselhetőbb volt már a meleg, elmentem járni egyet az erdőbe. Gondoltam, felszaladok Galyatetőre, onnét vissza, Piszkés-tetőn át Mátraszentlászlóba, fel a Három-falu templomához, és a Narád-patak völgyén keresztül haza, Mátraszentimrére. A fák között még nedves a talaj, kellemes sétának ígérkezett; vizet vettem magamhoz, zsebre vágtam a telefonomat, felvettem a fülesemet, azzal nekivágtam az útnak. Általában csendben szoktam kirándulni, a telefont se veszem fel, sőt, le is halkítom, de most nosztalgikus hangulatban voltam, Vangelis Chariots of Fire lemezét hallgattam, ahogy régen, kamaszkoromban a Walkman-emen. A Bőgős-rét és Piszkés-tető közötti kaptatón jól kitikkadtam, ezért a csillagvizsgáló árnyékos kapujánál lepihentem inni és kiterülve végighallgattam a két utolsó számot. Eszembe jutott, hogy ezen a túrán mindig a bibliai József történetét mesélte nekünk István bácsi, így aztán a telefonomon található Biblia szoftveren, amely egyszersmind hangoskönyv is, elindítottam Mózes első könyvének harminchetedik fejezetét, a József álmát, majd útnak eredtem. Mivel a Mátrában több helyen nincs térerő, mint ahol van, gyakran megállt a lejátszás, ilyenkor bőven volt időm végiggondolni a hallottakat, így mire ismét megindult a felolvasás, már átszellemülten figyelhettem tovább. Észre sem vettem, hogy beértem Galyatetőre, ott a sífutópályánál sarkon fordultam és elindultam vissza, Mátraszentlászlóba. Útközben van egy kilátó fennsík, ahol térerő helyett egy pad van, és csodálatos kilátás nyílik a Nyugat-Mátrára, a Cserhátra, illetve a Tátrára. Itt is leültem néhány percre, kivettem a fülesemet és hallgattam az erdő duruzsolását. Ez a tökéletes csend, bármikor és bármeddig elhallgatnám. Aztán lebotorkáltam a köveken át a faluba, onnét pedig megállás nélkül a templom mellett a patakvölgybe, miközben József megszabadult Potifártól, álmot fejtett, a fáraó udvarába került és beköszöntött a hét szűk esztendő. Mátraszentimrén Franciska néni kopogtatta meg a hátamat, állítólag kétszer szólt már, de nem hallottam, úgyhogy Benjáminról és Jákob családjának Egyiptomba vonulásáról lemaradtam, helyette megbeszéltük az élet viharos dolgait, a menyét, aki komisz vele és a nagyobbik fiát, akit már hónapok óta nem látott. Hazaballagtam, de a csillagnézésig József története járt a fejemben. 

Szóval a visító, tabletező és amerikai gyerekfilmet üvöltető gyerekekről, a türelmetlen anyjukról és a menedzser-forma apjukról az jutott eszembe, hogy mennyivel másképpen teltek itt a nyaralásaim gyerekkoromban. Nem volt internet és nem volt tablet, nem volt televízió, amin ostoba és agresszív filmeket néztünk, de volt mogyoróágból hajlított nyilunk, zsebkésünk, elemlámpánk, könyveink, de főleg meséink, amelyeket tátott szájjal hallgattunk a ránk vigyázó felnőttek előadásában. Amit ma mese gyanánt néznek a gyerekek, azok nem mesék, csak animációk, jobbára történet nélkül, vagy olyan történetekkel, amelyek semmiről sem szólnak, vagy ha szólnak, az még rosszabb; de inkább visító-bugyborékoló amorf testek ide-oda mozgását nézik megbabonázva. Az én szüleimnek se volt sok felesleges ideje, de rettentő sokat meséltek nekünk, minden nap együtt reggelizünk és vacsoráztunk, ott elmeséltük, hogy kivel mi történt, mi érdekli éppen, mit szeretne; és heti rendszerességgel játszottunk olyan játékokkal, amelyekből tanulni lehetett. Nem volt tökéletes a gyerekkorom, de szerintem olyan nem is létezik. Mondják: a világ megváltozott, aki a régmúltban akar élni, az lemarad! De miről is?! Miről maradunk le, ha nem függünk a környezetünk folytonos vibrálásától, elégedetlenségétől, illetve az internetre okádott, információnak csúfolt kutyamocsoktól?! 

Ha tetszik, ha nem, a világ ma egy bugyuta, de annál erőszakosabb, mesterségesen felgyorsított, amerikanizált kultúrában él – vagy ahhoz méri magát. Önmagában az is jó kérdés lenne, hogy ez hogyan történhetett meg nyolcvan-száz év alatt, de innen nézve talán ez már idejétmúlt probléma. Panelból könnyű építkezni, a rágógumi pedig intenzív ízeivel, kiszámíthatóságával és folytonos mozgásban tartásával nyugtatja meg az izgága emberiséget. Így alakult és kész. Ami az Egyesült Államokban van, annak kell lennie mindenhol, különben ódivatúnak, unalmasnak, provinciálisnak és nacionalistának lesz titulálva egy szempillantás alatt. Ennek következtében a gyerekeink, unokáink egy olyan Európában, egy olyan Magyarországban nőnek fel, ahol tömegesen múzeumba csak a Múzeumok Éjszakáján járnak (illetve rohanják végig), ahol a szüleik vagy a nagyszüleik meséi helyett tabletet nyomnak a kezükbe és kapitális ostobaságokat néznek, hogy ne zavarjanak, ahol az iskolában nem a könyvtárat javasolják kutatómunkára, hanem az ellenőrizetlen internetes portálokat, ahol az okos ember kritériuma nem a tudás, a lexikális ismeret, hanem a gyors reakcióidő és a gyors problémamegoldás – mert hát problémák és konfliktusok között élünk, ahol semmi sem az, mint aminek látszik… De ha nem az, akkor micsoda?! 

Koczóval és Kájével ültünk a Centrálban és teáztunk. Twinings Earl Grey volt terítéken, másra csak ritkán futotta. Úri dolog volt ez akkor is, ha csak álca volt. Koczónak természetesen be sem állt a szája, egy filmről mesélt, ha jól emlékszem, Nővérem, nővérem volt a címe, hogy „micsoda erotikus művészfilm ez, és meg kell néznetek…“ meg ilyenek, mi meg pislogtunk ottan, hogy „jó-jó, majd kivesszük videón, aztán meglátjuk…“, és ittuk tovább a teát lelkesen. Pár nap múlva ki is vettük a filmet, de én már – az amerikai tömegkultúra erőszakkal átitatott tempójától felpörögve – a tizedik percben unottan fészkelődtem, mert végtelenül lassúnak találtam és egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet. Kájé persze később végignézte, neki nem volt se lassú, se vontatott, Koczóval ki is beszélték utána töviről hegyire a látottakat, én meg ültem ott megszégyenülve, hülyén és bántam, hogy nem voltam elég állhatatos és hagytam magam sodortatni az árral. Nemigen hagytam ott azóta se olyan filmet, amire mások – akiknek megbízom az értékítéletében – azt mondták, hogy jó. 

Sarkady János ókorász professzort egy intercity-n ismertem meg; a büfékocsiban ettünk egy-egy tükörtojást, aztán sörözni kezdtünk, s mire Miskolcra értünk, összebarátkoztunk. Nagy öröm volt, hogy húsz évesen, azzal a tudással, amilyen akkor nekem volt, elfogadott és őszinte hangú beszélgetésekkel tisztelt meg. A híres egyetemi tanár és a feltörekvő egyetemista barátsága volt ez, amelyben csak addig voltam partiban, ameddig annál is többet tanultam, mint amennyit megkövetelt – az ELTE-n nem könnyebbséget jelentett az ismeretségünk, hanem felelősséget és mérhetetlen mennyiségű tanulást. Ő volt a harmadik olyan tanárbarátom, aki alapvetően meghatározta az életemet. Minden félévben meghirdetett előadásokat, amelyekre százával jelentkeztünk, de végül csak néhányan jutottunk el vizsgára. Nem szerette a tömegórákat, főleg a tömegvizsgákat nem, ezért az első előadásokon – a maga lassú, elgondolkodó módján – arról beszélt, hogy miképpen lehet körüljárni tudományos módon azt a valamit, amiről itten ő majd beszélni fog – egyszer. És ez mindig bejött, nagyjából a kétharmada a hallgatóknak elpárolgott a második-harmadik előadás után, mire ő belefogott az érdemi munkába, aminél kifinomultabb és alaposabb dolgot azóta se láttam vagy tapasztaltam. Persze, Forróka és én már az első órák alatt zsibbadtra jegyzeteltük a csuklónkat, mert átállítottuk a fejünket Sarkady-ra, és rájöttünk, hogy ez sem üresjárat, csak másképpen érdemes figyelnünk. A mai napig megvannak ezek a jegyzeteim. A vizsgák fél órások voltak, barátoknak másfél vagy kettő…, és volt, hogy a barátok csak négyest kaptak volna, ezért visszatapsolták őket. Daliás idők voltak, ha mondom! 

A két másik tanárbarátom Geher István és Mór Tamás bácsik voltak, akik azért lettek és maradtak bácsik, mert egészen pici gyerekkorom óta így szólítottam őket – a jól bevált dolgokon meg akkor sem érdemes változtatni, ha közben összetegeződsz velük. Geher István rádióelőadásait egy orsós BRG M8-as magnóval veszegettem fel és hallgattam újra és újra, orrvérzésig, amíg szóról-szóra vissza nem tudtam mondani mindet. Shakespeare vagy Faulkner…, mindegy volt, ahogy leadták a Rádiókollégiumban az előadást, már el is olvastam a bemutatott művet, hogy majd nyáron, Bagolyirtáson legyen miről társalognunk. Az ő előadásai vagy esszéi nem voltak jegyzetelhetők, gondolatok, közlések voltak, nem információk! Egy mai, átlagos diák számára talán semmit se jelentenének, mert nem ehhez a tudásanyaghoz és kifejezési formához szokott, hanem a Wikipédiához, évszámokhoz és főleg eseményekhez, amelyeket zanzásítva vissza tud öklendezni a vizsgákon. Ma csak a tények számítanak, akkor is, ha már azt sem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a valóság. 

Mór Tamás pedig az általános iskolás rajztanárom volt, de haláláig barátok voltunk. Tőle tanultam meg látni és elvontan gondolkodni mindenről, amire egyáltalán érdemes figyelmet fordítani. Az ostobasággal és a kapkodással szemben mindig türelmetlen volt, sokan féltek tőle, de ha odafigyelt az ember, akkor megtanulhatta tőle a koncentrációt és az alkotó munkával szembeni alázatot. Sokszor szólt rám a rajzszakkörben, amikor a Dávid fejet rajzoltam, hogy „Öcsi, ne kapkodj! Ha a Mi-kell-Angelo öcsinek jó volt annyi idő alatt kifaragnia a Dávid öcsit, akkor neked se kell elkapkodnod! Érted ezt öcsiiii?!“ – kérdezte tettetett szigorúsággal, majd előszedett egy Sportszeletet és a felét nekem adta, hogy fel ne forduljak az éhségtől. Üldögéltünk tehát ottan egy festéktől és szénportól mocskos padon, ő meg nagy nyugodtan vizsgálgatta a szénrajzomat, miközben jóízűen nyammogtuk a mennyei csokoládét. Nagy barátok voltunk, szinte mindent tőle tudok, amit a képzőművészetről megtanultam. 

„A jét és a nemjét kéjdése tudati kategójija.“ Ha lesznek (és remélem, hogy lesznek) unokáim, biztosan sokat fogok mesélni nekik mondjuk a bibliai Józsefről, Odüsszeuszról, Toldiról, a János vitézről vagy a fizikáról, filozófiáról, és egyetlen egyszer sem kapnak tőlem a kezükbe tabletet vagy telefont, ahogy a gyerekeim se kaptak. Tőlem meséket lehet majd kapni, meg múzeumi együttléteket, finom falatokat, urizálós teázásokat egy kávézóban vagy cukrászdában, és hatalmas erdei sétákat. Lehet, hogy én leszek a lassú, unalmas nagypapa, de talán egyszer majd belátják, hogy ilyen idejétmúlt, ódivatú fazonokra is szüksége van az emberiségnek, hogy ne gyújtsa magára ezt a bánatos világot. 

#impression (opisztodomosz)

Már egészen fiatalon problémát éreztem a teológia fogalmával kapcsolatban. A θεός és a λόγος összetételéből kanyarított ógörög műszó egyszerre jelent istenről vagy méginkább istenekről szóló beszédet és istenről vagy az Istenről szóló tudományt, attól függően, hogy hol és milyen kontextusban jelenik meg éppen. Sosem gondoltam azt, hogy egy kalap alatt kezelhetnénk az olümposzi isteneket és a bibliai Teremtőt, de az ambivalens megérzésen kívül egyébre nem futotta a kedvemből és a tudásomból. Most azonban, hogy Arisztotelész Metafizikáját már sokadszorra rágom át görögül és különböző fordításokban, rájöttem, hogy mi volt ezzel a bajom. Ahogy én, úgy Arisztotelész (vagy Aquinói Szent Tamás szerint: a Filozófus [philosophus]) is hasonló problémával küzdött, ezért jelenik meg nála a θεολογική (theologiké) szó, amelyet a θεολογία-tól (theologia) elkülönítve, egészen speciális módon kezd használni. A θεολογία a kozmológiával kapcsolatos istenekre, a létezőkre vonatkozó beszéd (ahogy azt a preszókratikus filozófusok értették, illetve használták), míg a θεολογική már az első filozófiára, azaz az önmagában és önmagától mozogni képes első mozgatóról, az örök és változatlan létről, az egyről szóló tudomány, amely egyben később a kereszténység a bibliai Teremtő Isten korai megfogalmazását ismerte fel. Jóval több ez, mint egy platóni ἀρχή (arkhé), nem véletlen, hogy az arisztotelészi első mozgató filozófiai leírását Aquinói Szent Tamás gyorsan magáévá tette és beépítette saját teológiai rendszerébe. Most csak azon töprengek, hogy mit kezdjünk a mitológiával? Tudom, hogy az csak mesebeszéd, de nehéz nem észrevenni, hogy – jogi szakzsargonnal élve – egyfajta „ráutaló magatartás“, amelyben az ember zárt gondolkodásának nyelvén van megfogalmazva mindaz, amit a végtelenre nyíló metafizikáról tudni érdemes. 

Átvágok a műúton Tót-hegyes felé, jobbról fenyvesek, balról a Bagolyírtás alatt elterülő „szépkilátó“, majd a Pelyhes-tető alatt elindulok a Kaszala rét felé. Mielőtt elérném az apró turistaházat, ahol régen az álló hinta lógott egy ipszilon alakú fára szerelve, fakitermelés nyomára bukkanok. Elindulok a fák között, párhuzamosan a párszáz méterre feljebb kanyargó műúttal. Néhány perc múlva hatalmas irtás tetejére érek. Az egész Délnyugati-Mátra a lábam előtt hever! A fenyvest vágták ki, beteg volt már, ezegyszer nem kár érte. Még ezerkilencszázhetvenhatban ültették, akkor már két éve jártam fel ide a nagymamámmal, de csak hetvenhétben mentünk be a dugványok közé szamócát és málnát szedni Geher István bácsival, Katával és egy magyar származású, amerikai vendég kislánnyal, Lizával. Végül annyi piros bogyót szedtünk a szemerkélő esőben, hogy nagymamám cseppnyi lekvárt főzhetett belőle, amit másnap reggel szertartásosan a vajas pirítósunkra kentünk az üdülő teraszán megterített asztalunknál. Ezerkilencszázhetvenhét nyarán itt, az Erőmű Beruházó Vállalat bagolyírtási nyaralójában – pontosabban a Pelyhes-tető alatt, félúton a Kaszala rét felé – találkoztam előszőr a θεολογία-val és a mitológiával, de zavar és ambivalencia a θεολογική-vel és Istennel kapcsolatban csak jóval később támadt bennem. Ebből és nagymamám lekvárjának emlékéből táplálkozom azóta is. 

Elmaradtam a munkával, nem haladok olyan tempóban, mint szerettem volna. Mindjárt nyár vége, én pedig megszámlálhatatlanul sokszor újra kezdtem írni a metafizikáról szóló tanulmányomat, már azt sem tudom, hogy mit mikor jegyeztem le. Tulajdonképpen most rosszul kellene éreznem magamat, de valami oknál fogva még sincs bennem feszültség, csak tettrekészség és lendület, hogy akárhányszor újra kezdjem addig, amíg jó nem lesz, amíg azt nem érzem, hogy rendben van minden, amit leírtam. Tegnap pihenő gyanánt a Hamletet olvastam, persze, nem ritka dolog ez, de most megakadt a szemem az első felvonás ötödik színén egy ismert mondaton, amit korábban már százezerszer elolvastam: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes“, és ami angolul így hangzik: „There are more things in heaven and earth, Horatio, than are dreamt of in your philosophy“. A dán királyfi nem először szól ki hozzám a darabból.

#impression (metafizikai zsörtölődés)

Ahogy az előbb átpörgettem a Bookline-on egy keresést a metafizika kifejezésre láttam, hogy mi mindenre használták már fel ezt a szót a különböző szerzők. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy félreértelmezték, meggyalázták, a maradékát pedig lilaködbe burkolt sületlenségekkel töltötték meg, mint a szex, rajz, süllyedés és személyes dolgok, illetve József Attila vagy Babits Mihály metafizikája, csupa nevetséges, oda nem illő és értelmetlen jelzői vagy birtokos szerkezet. 

Heidegger Mi a metafizika? című írása sem segít ezen a rémes helyzeten, hiszen rövidke tanulmányából egészen biztosan nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mi is a metafizika mint olyan, helyette a német egzisztencialista filozófus nyelvi önmegvalósításában gyönyörködhetünk, illetve a metafizikára vonatkozó kérdésfeltevés megfogalmazásának szépségében és grandiózusságában…, ördögi operaelőadás ez, amelyben a Walther von der Vogelweide-nak öltözött, asztmás Heidegger nyíltszíni erőszakot követ el a Tannhäuser szerepében pomádézó Wagneren, miközben az Under der lindent ropogtatja visszafelé a fogai között — a háttérben klott gatyás német atléták masíroznak Ámor nyilával a kezükben. 

Mi végre is…? – én is ezt hajtogattam az elmúlt húsz évben, de nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy visszaballagjak a metafizika kifejezés forrásvidékéhez és megmártózzam benne. Eddig! Attól még lehet jó egy kérdés, hogy nincsen rá jó vagy egyáltalán semmilyen válasz; ugyanakkor az a kérdő mondat, amelyik nem kíváncsi az önmaga által implikált válaszra, csak saját tükörképe előtt illegeti magát, az buja nárcizmus és ebből fakadóan Isten ellen elkövetett gyalázatosság. 

Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi? Vajon tényleg ez volna a metafizika alapkérdése? És vajon tisztában vannak-e a „filozófusok” a fizikai valami és semmi fogalmával, vagy csak a wittgensteini „szóhasználat” értelmében bele-belebiggyesztenek (szak)kifejezéseket az írásaikba anélkül, hogy bármennyire is tisztában volnának a természettudományok által használt jelentéshorizonttal? Mert van ilyen! Nem, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Kant utáni filozófia és az Einstein utáni fizika (vagy kozmológia) a „végtelenben találkozna” valaha…! Nem tudja vagy nem is akarja érteni egyik a másikat, de – nevetséges módon – főleg a filozófia hiszi azt, hogy az, amiről beszél, az maga a vegytiszta metafizika; a fizikusok ennél jóval szerényebb (de bizonyos értelemben ambiciózusabb) megállapításokat tesznek a témában. Az előbbi megragadt a spekulatív ontológia madárnyelvű és passzentos kényszerzubbonyában, az utóbbi pedig a matematikai szintaktika és metanyelv, valamint a fizikai spekulációk varázslásában próbál utat törni magának, hogy valahogyan legalizálja ezt a kézzelfoghatónak tűnő, bizarr valóságot. 

Metafizika – a szó legszorosabb értelmében – márpedig ott van, ahol a fizikának vége szakad, azon a valóságon túl, amelyet direkt vagy indirekt módon megragadhatunk! A pszichológia csak abban az értelemben része a metafizikának, amennyiben az érzékelés által megkonstruált valóságélményt írja le (mint például a három térdimenziót), de hogy ez így is marad-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. 

Aztán vannak még itten a „modern metafizikával” és a „metafizika logikai alapjaival” (sic!), vagy szerényen csak a „metafizikával” (így, expressis verbis) foglalkozó könyvek is…, amelyek megvásárolhatók a Bookline-ról, de ezek a munkák sem képesek elrugaszkodni arról a süppedő mocsárról, amelyet részben az ontológia hiábavalósága, részben a filozófiai logika valóságra érvénytelen okoskodása jelent már több mint száz éve. Többnyire tisztességes iparos munkák ezek, amelyek csak a valódi metafizika szemszögéből nézve érdektelenek, a Kant utáni filozófia negatív tendenciáiról azonban releváns kijelentéseket tesznek.

A legtöbb „filozófus” sajnos alapvető tudás- és kreativitásdeficittel küzd: nem képes különbséget tenni saját, elavult terminológiája és a fizika folyton változó szakkifejezései között. Ez óriási probléma! Nem mindegy ugyanis, hogy például a végtelenség fogalmát fizikai vagy matematikai értelemben vizsgálom, a kettő ugyanis nem ekvivalens. Ha pedig hol az egyiket, hol a másikat „értem alatta”, akkor „zavar támad az erőben” és belecsúszunk az ontológia dagályos szamárságain keresztül a tudatlanság kén- és ammóniaszagú purgatóriumába. És akkor az idővel kapcsolatos kotkodácsolásokba még csak bele se mentem…! Némely írás alig-alig különbözik az ezotériától, vagyis a megrögzötten ostoba, lusta és igénytelen ember aluljárófilozófiájától, amelyben készen kapott panelekből lehet légvárakat építeni – hülyéknek, féláron.  

Most tehát, hogy tisztáztam: a Bölcsek Kövét én birtoklom (amit természetesen megettem és meg is emésztettem), nem maradt már nyitott téma az ügyben. A metafizika kísértetvonatként zakatol egy vakvágányon a felrobbantott viadukt felé, amit kóbor kutyaként egymást szaglászó, Matuska Szilveszternek maszkírozott „filozófusok” néznek elrévülten; de én, a tudomány Ethan Huntja felpattanok a mozdonyra és csikorgó kerekekkel megállítom – vagy sípolva rohanok majd egyenesen a szakadékba. …inkább a semmi?

#impression (gyászjelentés::ne!)

„Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.“ Woody Allen

[Három hete meghalt egy középiskolai osztálytársam. Gyűlöltem a középiskolámat, nem szívesen emlékszem rá vissza, de vele történetesen jóban voltam, bár barátok nem voltunk, azért jól megfértünk egymás mellett a tanteremben. Ötvenhárom évesen egy szívműtét következtében kómába esett és pár hét múlva meghalt. Levélben kaptunk üzenetet, hogy jövő héten lesz a temetése. Változtatni ezen sajnos már nem tudok, azért meg nem megyek el, hogy részt vegyek egy gyászszertarás keretében megrendezett osztálytalálkozón – ahol később beülünk majd anekdotázni valami közeli, vígasztalan kávézóba –, mert a negyven emberből harmincötre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, ráadásul a korosztályom már akkut hipochondriában és halálfélelemben szenved; még a végén elmesélnék a kórképüket, ami a lehető legrosszabb végkifejlete lenne ennek a szomorú eseménynek. Szóval, ezúton szeretném jelezni, hogy hirtelen vagy tervezett halálom esetén egyikőjük se jöjjön gyászos pofával megemlékezni, mert – néhányukat nem számítva – még a föld alatt se vagyok rájuk kíváncsi! Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel!]