A valóság – azaz a lét és a létezők összessége – az, ami mindenhol körülvesz minket, de amelyről semmi egzakt tudásunk sincsen. Mivel mi is részei vagyunk a valóságnak, így magunkkal, az emberrel kapcsolatban sem rendelkezhetünk biztos tudással; mindent, amit elmondhatunk magunkról, egy másik, de még mindig valóságos aspektusból nézve meg is cáfolhatunk. Pedig, valami esszenciális valóságnak csak kell lennie, ha tudásunk által képesek vagyunk reflektálni rá; valami, ami egészen biztosan meghalad mindent, amit bármilyen módon felfogni képesek vagyunk, vagy amiről beszélni tudunk – de ami nem mi vagyunk, nem én vagyok. Vagy netán a valóság azáltal képes minket körülvenni, hogy azt valamilyen módon, egymással összekapcsolódva létrehozzuk? – egy globális ideghálózat, amelyik a közös emberi tudat világalkotó, teremtő erejével létrehozza az ember által felfogható valóságot, de amely valóság se nem abszolút, se nem egzakt. Ha ez így van, akkor honnan ered és mi az a tudat?
Amit az emberi szem által látható tartományokban fizikai törvényszerűségnek tudunk, azt a kvantumok világában már nem tartjuk bizonyíthatónak; empirikusnak vélt valóságunkat a gravitáció határozza meg, az elemi részecskékre bontott világot pedig a határozatlanság. Az érzékeink által primer módon megtapasztalható világot tehát a gravitáció tartja mozgásban, kvantumi szinten azonban a tudatunk. Vagy az elemi részecskék mozgása hozza létre azt, amit mi emberi tudatnak nevezünk – amellyel megalkottuk a tömegvonzást?
Akármilyen pesszimista módon közelítem is meg azt, amit valóságként ismerünk, Isten mindenhogyan ott áll a gondolati mechanizmus végén, mint az arisztotelészi első mozgató, aki akár így, akár úgy, de valamikor és valahol „elgurította” az első valamit, ami egyre gyorsabb mozgást implikált a valamiben.* A többi meg már fizika, azaz a tudat kísérletezése gravitációval és húrokkal.
* A valahol és a valamiben vajon ugyanarra vonatkozik?
