#impression (onkoteam)

Mindenki az ajtót nézi, [ki jön ki, ki megy be, várnak; fertőtlenítő szag, émelyítő valóság; csontsovány nőt támogat a lánya, leülnek, se haja, se szempillája, arca sápadt, zöldes-sárga, kopasz tarkója kivirít a kendő alól, remeg a keze, köhög, fuldokol, az utolsókat rúgja, látszik a szemén, hogy már se él, se hal, csak egy test, egy kifüstölt porhüvely, dohány szagú a ruhája, nem változtat semmin, ha szívja, úgyis meghal ma vagy holnap, ő is tudja, az üres falat bámulja, feje lebukik, senki se látja, bevizel, nővérek rohannak oda, felfordulás, már késő, elillant, húgyszag] van, aki elsurran, valaki sír.

#impression ("savanyú, de...")

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Félszáz-milliós autó suhan el a kocsisor mellett nyolcvannal a buszsávban. Elgondolkodom. Vajon ő mit gondol magáról? Fiatal fickó vezette a méregdrága Mercedes-t, kapta vagy vette, mindegy is, magát nálunk – nyilván –, akik a sorban állunk, többre tartja, különbnek. Megteheti. (Mindent.) Kirívó sebessége nem komisz szabálytalanság, hanem alpári gőg. „Elnézzük neki.” 

Állok a dugóban a Körszálló előtt. Jól megy sorom, panaszom nincsen. De mi lett velem?! Hol vannak a fiatal-felnőtt kori tervek, a kiugrás, az örökkévalóságnak tett gesztusok? Olyan vagyok, amilyen sosem szerettem volna lenni: szürke, arctalan pont a tömegben, önámító lélek, aki fellobban mértékre és kialszik mértékre. Akit még „egy ilyen alak is” megelőzhet! Nyugodt maradok, Mozart szimfóniát dúdolok, miközben lassan, de biztosan a morális felsőbbrendűség illuziójába ringatom magamat.

A hatvani Aldiból kijövet pörge kalapos, aprócska, élénk tekintetű, szakállas fazon szedi ki az üres bevásárlókocsit a kezemből. Elküldeném a fenébe, de látom rajta, hogy nem tolakodásból csinálja, nem lumpen figura; inkább mosolygós, kedves fickó. Otthagyom neki a kocsit és elsétálok az autóhoz. Emelném a csomagtartót, de nincs már rá kezem; odasiet, segít, bepakolok. 

– Ha meg nem sértem, venne még egy kiló kenyeret és esetleg két-három liter tejet? Egy kilenc tagú családnak viszem, nem nekem kell – mondja.

Belegondolok, hogy húsz percet álltam a kasszánál, utálnék visszamenni, de bankkártyával élek, készpénzt nem használok, tehát valamit kéne tenni…, amikor eszembe jut, hogy előző nap kivettem pár ezer forintot egy automatából, így előszedem a tárcámat és adok neki kenyérre, meg a tejekre. 

– Köszönöm Uram, tényleg nem nekem kell, hanem egy kilencfős családnak; tudja, kártyára van gázuk, úgy fűtenek, most töltötték fel ötezerért, mert itt a hideg, de nem maradt már ennivalóra – mentegetőzik tovább. 

Mondom neki, hogy nem tudtam ezt a kártyás gázt meg minden, szóval örültem, hogy segíthettem, aztán útjára bocsátom és nézem, ahogy eltotyog a bolt irányába cekkerekkel a kezében és egy akkora heresérvvel, mint két sárgadinnye. Tiszta, rendezett kis hobbit, karimátlan szalmakalapja miatt tűnik csak furcsának. 

Beülök a kocsiba és ráhajtok a huszonegyes útra. Lassan felveszem a ritmust, süt a nap, szép az idő, hamar fent leszek a házban. 

Hogy milyen gázt is mondott?! Kártyást, ötezer forintért?! És nincs ennivalóra pénzük?! Jézusom! Fel sem fogtam, hogy mit beszélt! Hozzájuk képest én egy „buszsávos-mercédeszes száguldozó” vagyok, szerencsefia, a jómód megtestesítője a puccos, hatalmas autómmal, a drága ruháimban és a budai modorommal! Lelassítok, nehogy megelőzzek egy huszonöt-harminc éves Suzukit, amiben egy helyes, idős házaspár feszít kedves öntudatossággal, és visszasorolok mögéjük. Szerintem itt a helyem: a kalapos nagypapa és a bucira nőtt heresérves között; beállok szépen a sorba akkor is, ha a személyiségem még mindig sokkal többre vágyik. „Szerénység Virág, szerénység! Ne tömjénezze magát!”

#impression (múlik::évre év)

Megtörlöm a szemüvegemet, alig látok át a maszatos lencséken. A hajam megőszült, az állam alatti szövetek kissé megereszkedtek; ha meghúzom a fülem mellett a bőrömet, még hasonlítok arra a pofára, aki egykor voltam. Persze, hazudhatom magamnak és másoknak, hogy „nem érdekel”, de ez nem volna igaz; a külső és belső metamorfózis nyugtalanító és elkeserítő. A szemüveg tiszta, az orromra biggyesztem és leolvasom a pontos időt a karórámon. Telik. 

Tizennyolc év telt el azóta, hogy egy hirtelen, de nem váratlanul jött hegyomlás maga alá temetett. Számítottam rá, de mégsem hittem el, hogy egyszer majd bekövetkezik. A katasztrófákra nem lehet igazán felkészülni, azért nevezzük katasztrófáknak. Végülis kiástam magam a romok alól, csak közben szemüveges lettem, megöregedtem és megtanultam egyes szám harmadik személyben beszélni rólam. A belső diskurzus állandósulásával új személyiségek alakulnak, hatok egymásra, és megpróbálok jóban lenni magammal. Csak azt nem tudom, hogy eközben hová lettem én?

A frász tör ki, ha belegondolok, hogy mire vállalkozom nap mint nap! Ebbe most bele se megyek. Saját döntés, saját leve. Eszter ma itt aludt, apa-lánya program volt, végre jót beszélgethettünk. Szombat van, de bemegy az egyetemre dolgozni, csontokat mosnak Ákossal. Nincs egy perc sem az életében, amikor nem a hivatásának él. Meg is van az eredménye. Egyszerre irigylem és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Felnőtt, menyasszony, élete és jövője van. Alig látom. Mosolyogva a fejemet simogatja; fogalmam sincs, minek gondol. Ő sem lát. 

Mi lett volna, ha…? Kit érdekel ez ma már?! Engem! Minden áldott nap! Hogy az ördög vigye el! Párhuzamos életpályámat modellezem fejben és lélekben. Lettem volna tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász?! Nem lettem. Csak távolságot kaptam, magamtól. Mérhetetlent. 

Fordul a nap, ez is, évente egyszer. Kitt-katt, múlik; évre év. Egyre csak távolabbról figyelem, Vorlaufen, Vorsicht, Erstreckung, …viszonyuló-lét. Már magam se tudom. Hol?

#impression (farkas farkasa)

Lehetetlen dolog igazságot tenni ott, ahol az igazságnak kizárólag ember alkotta kritériumai vannak. Nem valamiféle transzcendentális kanti maximáról álmodozom, hanem olyan értékrendszerről, ami nem csak a szavak szintjén vagy elvi síkon globális és transzcendens, hanem ténylegesen független az ember gyakorlati definiáló képességétől, de alapvetően kapcsolódik a tiszta megértés princípiumához. Olyan lenne ez, mint a kategórikus imperatívusz, csak elképzelhető és kivitelezhető formában. „Schneider úr, én minden körülmények között voltam az Operában!”