#impression (Illés szekere)

Megállt körülöttem az élet. Egyik nap követi a másikat, észrevétlenül; de az életünkbe beszűrődő alattomos félelem tompasága kiragadott az idő folytonosságából és zárójelbe rakott minden gondolatot vagy mondatot, ami eddig a jövőről szólt. A bizonytalanság és a mindenre kitárt lehetőség átláthatatlan falakat épített körém, a gondok Illés szekerén röpítenek önmagam feletti eszkatológikus perspektívámba, és le- vagy visszanézni nincs merszem. 

Wittgensteinnel szólva: a világ nem dolgok, hanem tények összessége még akkor is, ha a tények makacs dolgok. Senki sem akar világra jönni és senki sem pusztíthatja el magát; a végtelen életre hívja a valóságot, hogy a mozgás ideje által idővel a végtelenbe visszataszítsa azt; a mozgás valóságában pedig ott bujkál az időtlen örökkévalóság, a világnak csak rá kell találnia. 

Tulajdonképpen lényegtelen, hogy melyikünk; az ezzel járó minden: közös teher. Így hát viseljük – el.

#impression (Sgr A*)

„A múlt, jelen és jövő közötti különbség illúzió csupán, még ha oly makacs is.” Albert Einstein

A Sagittarius A* (a tudományos szakirodalomban Sgr A*) egy, a Tejútrendszer magjában található rádióforrás, átmérője 44 millió kilométer, Földtől mért távolsága pedig 26 ezer fényév. Bolygónk forgástengelyének – amely most nagyjából a Polaris felé mutat – precessziós mozgásperiódusa is 26 ezer év; és 26 ezer évvel ezelőtt – a felső paleolitikumban – a franciaországi Chauvet barlangban emberek rajzoltak állatokat, kéznyomokat és mindenféle jeleket a falakra. 

Jézus Krisztus időszámításunk kezdete után 30. április 7-én vagy 33. április 3-án halt meg a kereszten, tehát 728.182 vagy 727.090 nappal ezelőtt. Így az emberiséget legrosszabb esetben is nagyjából 727 ezer és 90 napja, azaz 1990,71 éve megváltották bűneitől, legalábbis lehetőséget kaptunk arra, hogy „aki Krisztusban van”, az új teremtés lehessen. A Sagittarius A*-n azonban erről semmit sem tudnak – ha léteznek ott vagy a közelben bárhol is értelmes lények –, tehát ők „még Ádám bűnében élnek”, ugyanis Krisztus fénye (a Krisztus-információ) egészen egyszerűen – a fény terjedési sebességkorlátja miatt – nem érhetett galaxisunk középpontjába. A Sagittarius A* környezetének még nagyjából 13-szor annyit kell várni a megváltásra, mint amennyi ideje a Földön ez megtörtént. Ők most a távcsöveikkel egy olyan bolygót látnak, ha a Földünket vizsgálják, ahol a Homo Sapiens még barlangban él, köveket ütöget egymáshoz, hogy szerszámot készítsen belőlük, és valamivel több, mint 24 ezer évet kell várnia arra, hogy Jézust a Golgotán megfeszítsék és ezzel az áldozatával a világ bűnét magára vegye. 

Rudolf Bultmann – protestáns teológus és filozófus – szerint nem érdemes a történeti Jézust kutatni, Krisztus jelentőségét inkább az üdvtörténet felől lehet és szabad megközelíteni. Meglehetősen földhözragadt kijelentés ez annak tükrében, hogy a megváltás tényének kozmikus aspektusai is homályban vannak előttünk. A természettudomány fejlődésével a bibliai hermeneutika eredményeinek létjogosultsága egyre inkább megkérdőjeleződik, a tertullianuszi „hiszem, mert lehetetlen” új jelentéshorizonttal bővült az elmúlt száz évben. Ebben a helyzetben már egyáltalán nem Jézus történetiségének, sokkal inkább a megváltás mint olyan univerzális hatásmechanizmusának kérdése kell, hogy elsődlegessé váljon. Ami Parmenidésznek, Platónnak, Arisztotelésznek, Plótinosznak vagy Szent Ágostonnak problémát okozott, arra ma ugyanúgy nincsenek egzakt válaszaink, ahogy az ő idejükben sem voltak. Ezeken a kérdéseken – meghasonlás nélkül – csak a hit által tudunk felülkerekedni, de ez csakis úgy lehet valódi és tisztességes, ha minden pillanatban képesnek mutatkozunk válságba sodorni magunkat a legbensőbb hitbizonyosságunk újra és újra történő megkérdőjelezésével és kompromisszumoktól mentes megalapozásával. 

#impression (...viszonyuló lét)

Képeket és mindenféle feljegyzéseket nézegetek a múltamról, a családom múltjáról: számadok, számveszek. Mindenkinek van családtörténete, sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy az enyém messzire nyúlik vissza (innen is, onnan is), arisztokratikus szerencse kérdése – mármint az, hogy legalább az ezerötszázas évek eleje óta mindenkinek tudom a nevét. Nemesi felmenőim súlyt vetettek arra, hogy emlékezzek. Mégis, addig, amíg az embert nem törli képen a halál („amibe bele-nem-hal”), beszél róla, lenézi, fél tőle vagy tudomást se vesz róla, kinek-kinek gusztusa szerint; aztán meglátja a távolban Kharón ladikját imbolyogni a Sztüx hullámain és ijedtében mindjárt iparkodni kezd, hogy beillessze magát az ősök rendjébe, a halottaiéba, nehogy elfelejtsék őt is a hálátlan utódok. 

Apám étkezőasztalánál tudatosul bennem, hogy senki sírjához nem találnék oda. Korhol érte; ijedt és csalódott. Most kezdem kapizsgálni, hogy talán igaza lehet. Az exitus még nem a halál, az ember biológiai pusztulása nem der Tod, az majd csak akkor következik be, amikor már a kutya sem emlékszik rá vagy a nevére – mondja Heidegger. De hát én kérem, emlékszem a nevekre! Például: Solnay! Rám néz, szégyenkezik, szégyenkezem. Pedig gyűlöli Heideggert. 

A gyerekeimnek se tudom elmagyarázni azt, amit nekem se tudtak, amikor annyi idős voltam, mint most ők. A Sein zum Tode nem az intellektusban lapuló gondolat, hanem sokkal inkább zsigeri ösztön, ami békeidőben nem horkan fel, de háborúban mindent megfojt maga körül. Azért a temetőbe továbbra se fogok kijárni, még a végén magával ránt a légköre!