Legtöbbünk a halált gyerekként nem érti, felnőttként rettegi, öregen pedig igyekszik bölcsen elfogadni, hogy reszket tőle. Úgy látszik, furcsán öregszem, mert hajnalban az jutott az eszembe, hogy egyáltalán nem érdekel már a halál szükségszerűsége, ahogy az anyagi vagy tárgyi dolgok sem, amelyek bármilyen módon ehhez az élethez kötnek. A halál pillanatában csak az emberi kapcsolatokat, az emlékeimet és a fejemben lévő tudást fogom sajnálni. Amióta vissza tudok emlékezni a gondolataimra, számomra mindig egyértelmű volt, hogy valami egészen más, valami felfoghatatlan nagyszerűség vár a túlvilágon, ezért semmi okom félni az élet lezárásától. Azt hiszem, rám sosem volt igaz, hogy nem értettem vagy rettegtem a halált, inkább velem együtt fejlődött a róla alkotott képem; sosem szorongtam a gondolatától. Úgy hiszem, legtöbben összekeverik a fájdalommal szembeni rettegést a halálfélelemmel. Galilei sem azért vonta vissza a nyilvánvalót, mert félt itthagyni ezt az inkvizícióba mártogatott árnyékvilágot, hanem azért, mert szűkölt a körömletépés vagy a kerékbetörés gondolatától. Mors certa, hora incerta.
