Úgy emlékszem, hogy hivatalosan rózsaablak a neve az apszis feletti hatalmas ablaknak, amelyet Pannonhalmán matt, egyszerű fehér üveggel töltöttek meg. Álmosan csoszogva értem le a hajnali laudesre, még fogat se volt időm mosni, úgy siettem, hogy ne késsek el. Ha elkezdődött volna, nem megyek be, rettentően utálom a kését, pedig eddigi életem nagyobbik részében mindenhonnét elkéstem – gyűlöltem is magam emiatt. Mostanában nagyon pontos vagyok, de ennek az az ára, hogy megérkezéseim első perceiben azt sem tudom, hogy hol vagyok. Most ott álltam a matt-fehér rózsaablakkal szemben és hallgattam a zsoltárokat, amelyet egymásnak felelgető bencés szerzetesek énekeltek; a légzésem lelassult, pár perc alatt teljesen kizártam a külvilágot, csak a fejemben hullámzó gondolatokra figyeltem, és az illatokra, az esti mise után ottmaradt tömjén, a nyirkos falak és a lakkozott padok összekeveredett illatára – bennem. A helyemen voltam, habár sokkal hosszabb úton értem oda, mint amilyen hosszú Budapest és Pannonhalma között az út, de végül mégis megérkeztem, tudatosabban és bölcsebben, mint ahogy valamikor régen nekiindultam. A szenteskedés minden formája idegen tőlem, ahogy a népi vallásosság Mária-dicsőítő sürgésforgása is; valami ókori zsidó-keresztény koncentrált, matt-fehér letisztultság az, amit magamban nevelgetek apostoli egyszerűséggel és az Írás népétől megtanult és megszeretett alapossággal. Ha az életemre gondolok, Szent Ágoston fecsegő mentegetőzése jut az eszembe, lenne is mért mentegetőznöm nekem is, de ennyi idősen inkább elhallgatok, hogy a saját hangom helyett a külső és a legbelső hangokra figyelhessek. Egy óra múlva már az étkező felé sétáltam Péterrel és Anikóval, a folyosón szerzetesek siettek a szobáikba, én pedig ismét magamra, a porhüvelyemre gondolva lefőztem egy bögre mézes kávét, amit aztán bamba képpel szürcsölgettem az egyszerűen terített asztalnál. Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek nem változnak, mert nem is kell, hogy megváltozzanak.
