Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre kevésbé hiszem el, hogy az, amit valóságnak nevezünk, „rajtam kívül” is létezik. A valóságot én konstruálom, bennem fejlődik vagy belőlem „pattan ki” minden pillanatban, amelyben valamilyen módon lereagálom, hogy „van”. Nincs tér az értelem kreációja nélkül és nincs idő ott, ahol csak egy van. Az egy önmagában a mozdulatlan örökkévalóság.
Minden nap olvasom a Szentírást. Nem szorgalomból vagy kenetteljes ügybuzgóságból, hanem azért, mert amióta csak felfogni képes vagyok az Írás létezését hiszem, hogy a Biblia minden betűje, szava és mondata átszövi a világot, tehát a bennem kialakult, valóságnak értelmezett „valamit” csak ezen keresztül közelíthetem vagy érthetem meg. A hajlongás, alázatoskodás és minden individualista rítus, amelyet a magunk gyönyörűségére vagy megnyugtatására végzünk, csak a valóságos és bennünk élő Teremtő megcsúfolása. Istennek ugyanis semmi szüksége a vallásunkra vagy a hitünkre, Ő ezek nélkül is egy. Isten lehetőséget, „teret adott” nekünk s mi a magunk valóságának terét adjuk neki cserébe. Az univerzális egyenlőtlenségben megfogalmazott kölcsönösség: a Tóra.
Most reggel öt óra negyvenhét perc van, a kávé kicsit kihűlt, az ablak előtti fáról szél pergeti az esővizet, kutya ugat a ház előtt, és úgy tűnik, hogy a tudatom kiterjedt valóságában indulnom kell a munkahelyemre.
