#impression (?!)

Megszületni a világra és élni: (eredendően) bűn. Meghalni? Meghalni talán jóvátétel vagy kiigazítás – ha van hová meghalni –; de én egyáltalán nem hiszek a גי־הנם-ban*, ahogy a kollektív bűnösségben sem. Más hitem van: testtetlen, formátlan és személytelen. A személyesség ugyanis számomra megismerést és megértést jelent; pusztába kiáltott szót, amire nem rezgő visszhang, nem költöző madarak szárnycsattogása a válasz, hanem az el nem emésztő tűzben parázsló Λόγος ropogása. Most kijelentések helyett csak kérdések vannak, Ige helyett pedig fájdalmas rebus-ok. Válaszok nincsenek. Tetves emberlét! 

* Ge-Hinnom (gyehenna)

Kép forrása: https://www.northwaleswildlifetrust.org.uk/days-out/seasonal-spectacles/spring-wildlife/bird-migration

#impression (most)

Valahogy egyáltalán semmi sem jut az eszembe. Még gyerek voltam, amikor apám egyszer a hatvanegyes villamoson utazva azt találta mondani, hogy „olyan nem létezik, hogy az ember ne gondoljon semmire; ha másra nem, hát arra mindenképpen gondol, hogy nem gondol semmire”; de ha kell, akár meg is esküszöm rá, hogy hónapok óta csak egyik pillanatról a másikra élek, a mindenkori most érzékelésén túl a világon semmi más sem stimulálja a receptoraimat. A most pillanata viszont éppen a mozdulatlan zénoni-semmi, tehát állítható, hogy minden pillanatban és egyfolytában üres az agyam. 

Sokéves vágyakozás után végre sikerült megvennem William Carlos Williams Amerikai beszédre című válogatáskötetét. Együtt rendeltem meg A létezés hálóival, amelyben a legnagyobb amerikai költők verseiből fordított le néhányat Kodolányi Gyula, és amely kötetet Széplaki Hunor barátomtól már egyszer megkaptam a huszadik születésnapomra, de az eltelt évek alatt valahogy lába kélt. Azt persze nem tudtam, hogy az Amerikai beszédre kötetet is Kodolányi szerkesztette, kommentálta és részben – Orbán Ottóval és Várady Szabolccsal közösen – fordította, ahogy azt sem, hogy a Létezés hálói kötetben megismert William Carlos Williams versek már a nyolcvannégyes kötetben is  – kilenc kivételtől eltekintve – benne voltak. Azért ez így sem rossz dolog, mert Orbán Ottó és Várady Szabolcs is kiváló fordítók, a Létezés hálói versanyaga pedig igen jó ízléssel lett összeválogatva, tehát ugyanolyan öröm most kézbe venni, mint harmincnégy évvel ezelőtt. (A két kötet megvétele vagy az olvasás öröme csak az adott pillanatokra – ha úgy tetszik: „téridőre” – korlátozódnak, bárhol és bármikor már eleve vannak és éppen nincsenek – nézőpont kérdése az egész.) 

A mátrai dolgozószobámban van egy zsebóra a falon, amelyet néhány éve szögeltem fel az íróasztalom fölé. Most is itt van az orrom előtt. Rettenetes erős hangja van; ha felhúzom, éles kattogása bezengeti a helyiséget; az üvege kijár, lötyög, a számlapját koszos-barnára oxidálta az elmúlt nyolcvan-száz év. Talán három éve, hogy utoljára felhúztam, most tizenhat óra harmincöt percen áll, de nem tudom megmondani, hogy hajnali vagy délutáni félöt után öt percet mutat. Ha ránézek, nyugtalan leszek, mert bizonytalanságban tart; a digitális órák túlságosan kisimították az idő- és biztonságérzetünket. 

#impression (vakon)

[már csak behunyt szemmel vagyok képes élni, összeszorított szemhéjjal, magam elől rejtve, nem állítva semmit, sem kiteregetve („száradok úgyis, ha vihar tép”), nincs egyetlen pillanat, amit ép ésszel kibírnék („mint magányos világítótornyot, veri bezárt kagylótestem a tajtékos tengerár”) – gutaütött, vak jónás lettem, megszaggatott ruhámban hasalok romokban álló ninivém előtt]

Kép: William Turner, Bell Rock világítótorony (1819)