#impression (Marita::250210)

Nem tudok és nem is szeretek olyan dologról beszélni, amit nem értek. És én egyáltalán nem értem, hogy miért kellett meghalnia. Miért kellett ötven évesen meghalnia annak, aki szeretett élni? És miért élnek olyanok, akik gyűlölik magukat és a világot? Hétfőn hajnalban, három óra ötvenötkor abbahagyta a zihálást, lecsendesült a légzése és egy pillanattal később már nem vett többé levegőt. A szíve még percekig dobogott, de négy órakor az is megállt. Ott feküdt a feleségem holtan, és én egyáltalán nem értem, hogy miért. Nem alszom, rémálmaim vannak. Nem érzem, hogy velem lenne. Hiányzik. Volt időm felkészülni, most mégis hiányzik, de nem érzem, hogy itt lenne, pedig azt mondtuk egymásnak, hogy holtában is velem marad. Nem maradt, már máshol van, csak én maradtam itt, ebben az érthetetlen, kietlen, rohadék világban, amit valóságnak gúnyolunk! Nincs is kedvem erről beszélni. Nem is tudok. 

Hatodik napja halott; két előadás között bemegyek a Petőfi Irodalmi Múzeumba és megnézem az időszaki kiállítást, amit írók és költők naplóiból, tárgyaiból rendeztek. Az első szobában csak lődörgök, nem találom a helyemet; írógépek középen, majd az installáción észreveszem Babits egyik kinagyított, legépelt versének fotóját: „Előbb meg kell halnia annak, aki feltámadni akar: meghalni is, feltámadni is csak az tud aki fiatal”. Kétségbeesésemben körbeforgatom a fejemet, hátha meglátom valahol, hiszen üzent, ezzel a szöveggel nyilván üzenni akart, de csak elhagyott tárgyak vannak – szépen, elrendezetten – mindenhol; elhagyott tárgyak, amilyen én is vagyok. Se Marita, se ragyogó fény a sarokban, se égzengés, csak nyomott csend és félhomály. A kiállítás szép, egy időre legalább elfelejtem, hogy mibe keveredtem, indiszkréten kukkolom mások magánvalóját, aztán azon kapom magam, hogy megint a Babits-kézirat előtt állok és várom, hogy legyen valami, de semmi sem történik. Hogy lesz ez most?! Hogy lesz majd ezután?! 

Tizenkét napja halott; ülök egy előadáson az egyetemen, dogmatika, az előadó kiváló, tetszik, ahogy és amiről beszél. Keresztelő Szent János alámeríti Jézust a Jordánban, a Szentlélek galamb alakjában alászáll, az Atya szózata és gyönyörködése a Fiúban…, aki meghal, mert a halál áldozatát adja a megváltásunkért. Megmerítkezik, hogy meghaljon – és ő tudja ezt! Mit jelent Istennek az Ember halála? Mi a halál? Jézus elkerülhette volna, vagy őt is megfosztotta Atyja a szabad akarattól – de még a látszatától is –, hogy egy einsteini véges-végtelen masszában mozogva, újra és újra kínhalált haljon érettünk? Az Atyának van egyáltalán szabad akarata, vagy őt is befolyásolják az általa alkotott fizika törvényei? Hol van ebben a sürgésforgásban a halál mint olyan? A Nagy Egészben számítunk mi bármit is, vagy csak fellobbanunk mértékre és kialszunk mértékre? Hol van most a Maritám?! Kire vagy mire legyek dühös?! Baszhatom az egészet!