Néhány napja vettem egy új, kazettás walkmant. Fillérekbe került, Kínából rendeltem, de a hangja ugyanolyan jó, mint annakelőtte, amikor csak ilyeneket lehetett kapni és ezért még odafigyeltek a minőségre. Szombaton Hunor is meghallgatta, neki is tetszet..., azaz, kiállta a legkritikusabb próbát. Hozott is Hollandiából egy rakás műsoros kazettát, főleg komolyzeneiket, ahogy kértem. Két hete folyton a fülemen van, előkotortam a vezetékes fejhallgatómat és ezzel a földi jósággal múlatom az időt, amikor csak tudom. Tegnap azután levettem a könyvespolcról azt a négy ikeás dobozt, amelyben a sok évtizeddel ezelőtti kazettáimat tárolom és néhány órát a böngészésükkel töltöttem. Találtam benne olyan szalagot, amelyet még 1988-ban vettem föl az első, szüleimtől kapott magnómmal, meg olyat is, amelyet a húszas éveimben Hunorral, vagy később, az egyetemi éveim alatt veszegettem fel. A sok kazetta összekeveredve, évtizedek óta hányódott a dobozokban, a legtöbbje tok nélkül vagy nem a saját tokjában, így nem csoda, ha nem szerettem belenyúlni vagy hallgatni ezeket.
Talán a második dobozban találtam csupaszon egy BASF 60 perces szalagot, amelyen a The Tannahill Weavers Land of Light című lemezének 1986-os felvétele van. Nem emlékeztem sem az együttesre, sem erre a kazettára, fogalmam se volt, hogy honnét van, kinek a holmiját találtam meg (a számomra idegen írás a címkéjén sem segített), csak betettem a magnóba és belehallgattam. Ahogy megszólalt, rögtön tudtam, hogy ismerem: egy skót zenekar, amely hagyományos skót dallamokra írt dalokat játszik, Kájé alatt – a kétezres évek első felében – rongyosra hallgattuk ezt is, meg Ross Daly-t is…, szóval betettem az asztali deckbe és fülsiketítő hangerővel végighallgattam az egész kazettát, miközben igyekeztem rendbe tenni a dobozok tartalmát.
Az utolsó ikeás dobozban találtam meg a hozzá való tokot. Heuréka érzés! Forró Laci kazettája! Emlékszem! Egy angol nőtől kapta, nagydarab, de formás lány volt – csak fényképen láttam –; akkor ajándékozta Forrókának, amikor az kiment Írországba és valahogy összekavarodtak néhány napra. Felírta a számok címeit, közé meg Laci fotóját ragasztotta – ilyet se láttam még! Úgy tűnik, fényt kapott a rövidgatyás magyar bonviván sármjától. Mindjárt írtam is Forrónak, hogy miféle kincsre leltem, aki a hír hallatán néhány órára – tőle szokatlan módon – belerévült rögös, ám dicső múltja és a méretes angol lány emlékezetébe… Drága barátom, ő se lesz már fiatalabb!
A kazettát Kájé idejében tényleg rongyosra hallgattuk, ezért kikerestem az egyik zenei streaming szolgáltatónál a felvételt és ott is meghallgattam. Szellemtelenül tiszta hangzása van a felújított és megtisztított anyagnak…, szóval, maradok a zajos kazettánál – és egy darabig magam is belerévedek a saját üledékes, de annál formásabb múltamba.
