#impression (ma reggel)

Erős szél van, hatalmas felhőket sodor át a horizonton, a kopasz fák koronái hajlongva seprik alattuk az eget. Már melegszik az idő, éjszaka se fagy, apró állatok neszeznek hajnalonként a kert bokrai között. A házban reggelre lehűl még a levegő, mire felébredek, alig van tizenhat fok. Vizet forralok kávénak; miközben melegszik, begyújtok. Tegnapról maradt még egy falat sülthús, egy kanál áfonyadzsemmel megkenem és megeszem. Az édes gyümölcs íze és a hideg marhahús olyan, akár egy darab linzer; forró, mézes kávéval öblítem le. A ház melegedni kezd, ropog a tűz, a veranda ablakán keresztül figyelem, ahogy két mókus a nyárfa ágai között kergeti egymást. Az öregedéssel egyre kevésbé kívánom az édességeket, ha eszem néha egy-egy falatot, utána rögtön valami sós dolgot kell ennem, mert úgy érzem, különben megundorodnék tőle egy életre. Ez alól csak a kávé kivétel; két évvel ezelőtt még csészéből, üresen ittam, leggyakrabban röviden, most bögréből, hosszan és mézzel. O tempora! O mores! Hallom, ahogy a hajnali busz elhúz a ház előtt, ideje belefognom a dolgaimba, különben elmegy az idő. Leveszem a polcról a szótárakat, a fordításokat és a kommentárokat; ma újból elolvasom mindet, mert hetek óta nem haladtam semmit, bűntudatom van emiatt. Vissza kell rázódnom a munkába, ha be akarom fejezni időre. Mindent kiterítek az étkezőasztalra, csak itt férek el ennyi könyvvel és jegyzettel, az íróasztalom erre nem alkalmas. Ahogy leülök a nap hirtelen kisüt, beterítve a házat aranysárga fénnyel, és mondta Isten: „Legyenek világító testek az égboltozaton, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és szolgáljanak jelekül és időjelzőkül a napok és az évek számára. És legyenek világítók az égboltozaton, hogy világítsanak a földre!” És úgy lett…

A pandémia margójára (a kételkedés kultúrája) - jegyzet

Pawel Kuczynski, Odloty*

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a 21. század igazi válságát nem gazdasági, politikai vagy egészségügyi problémák okozzák, hanem az internet valóságrelativizáló attitűdje. Az egzakt emberi tudást felváltotta a keresés alapú gondolkodás, amely az internet általánossá, a mindentudás globálissá válásának következményeképpen nagy mértékben egyszerűsítette és homogenizálta az episztemológia módozatait. Az internet azonban egy olyan konszolidálatlan információtömeg, amelyben tények és valótlanságok azonos hangsúlyt kapnak; belső terében az elég ideig recitált kijelentések attól függetlenül is igazzá válnak, hogy de facto megfelelnek-e az egzakt emberi tudásalapú ismereteink alapvető kritériumainknak vagy sem. Valóságérzékelésünk nap mint nap megkérdőjeleződik, gondolkodásunkat, értékítéletünket, és ennek következtében a civilizált, városi kultúránkat a bizonytalanság bizonyossága határozza meg. Mára odáig jutottunk már  a destruktív önreflexióban, hogy a sarokigazságokat elveszített emberiség egy része saját biológiai létezését is megkérdőjelezi, s ehhez támpontot az internet és a - szinte felfoghatatlan tempóban fejlődő - informatika szolgáltatja számára. Nem nehéz belátni, hogy egy relativizált igazságmátrixban a morális törvényeink is feloldódnak, a transzcendenciához kapcsolódó viszonyunk pedig kiüresedett vagy deszakralizáltan tárgyiasult. Az internet lekapcsolása ma már sajnos elképzelhetetlen, ugyanakkor a nyilvánvalóan és károsan felesleges, illetve felfoghatatlanul nagytömegű információ folyamatos elérése és használata az individuum számára nem az ismerethorizont kiszélesedését hozta el, hanem a neuronok szintjéig hatoló kételkedés állandósulását. A 21. századi valóságrelativizálódás tulajdonképpen megteremtette a karteziánus filozófia megélését a mindennapokban, ugyanakkor döntéseinket egyre kevésbé a tudományos konszenzuson alapuló tudás, sokkal inkább felületes, az internetről beszerzett, kontrollálatlan ismereteink alapján hozzuk meg. Azt hiszem, az ebben a formában létező világháló lekapcsolása, és az egyén visszatérése magánvalóságába (elsődleges érzékszerveivel felfogható, saját gondolataival berendezett terébe) és a könyvtárba az emberiség egyetlen lehetősége a közeli pusztulás vagy önpusztítás elkerülésére. 

*kép forrása: https://www.pictorem.com/312952/odloty.html

A magyar Antigoné

Őszintén szólva fogalmam se volt róla, hogy Szophoklész Antigonéját többen is lefordították a 20. században, pláne azt nem tudtam, hogy ebből gyakorlatilag kettő is kanonizált. Tegnap eszembe jutottak Kreón utolsó mondatai a dráma végén,

„Vigyétek a céltalan életűt,

Akaratlan öltelek meg fiam,

És tégedet, ó te szegény asszony.

Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen

Minden, minden balul üt ki,

Énrám iszonyú sors méretett”

de a Matúra-sorozat 1994-ben megjelent kiadásban nem találtam meg. Már kezdetem azt hinni, hogy összezavarodtam, talán más görög szerzőnél olvastam a fenti sorokat, ezért rákerestem a drámára az interneten, ahol a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán meg is találtam a szöveget; gyorsan begépeltem a „balul üt ki” mondatrészt, és rögtön kijelölte a fenti idézetet. 

A könyvespolcomon három Antigoné kötetet találtam, egy diákoknak szánt, az Új Magyar Könyvkiadó által 1956-ban megjelentetett Antigoné és Élektra kiadást, az Európa Kiadónál 1979-ben megjelent (Bibliotheca Classica sorozat) Szophoklész összes munkáit tartalmazó, illetve a fentebb említett Matúra kiadást. 

Emlékszem, amikor a középiskolában tanultam a drámát, az 1956-os könyvet forgattam, amely Trencsényi-Waldapfel Imre 1947-es fordításának újabb kiadása volt. A 80-as években a tankönyvek is ebből idéztek. A másik két kötetben viszont Mészöly Dezső fordítása található, amelyet valószínűleg a Szépirodalmi Kiadónak fordított újra, s jelent meg elsőként 1983-ban a Olcsó Könyvtár-sorozatban. Ezt vette át az Európa Kiadó a hatalmas Bibliotheca Classica antik sorozatának Szophoklész kötetébe, ahogy a Matúra is, amely szintén diákoknak szánt, kommentáros munka. 

Mészölynél így hangzanak Kreón utolsó szavai:

„Vigyétek-e céltalan embert!

Akaratlanul öltelek én meg

ó, gyermekem! Ó, feleségem!

Hova nézhetek? Jaj, hol a támasz?

Szétdúlva hever mindaz, mi enyém volt,

s iszonyú a magány, mi reám hull”

amelyek csak távolról hasonlítanak Trencsényi-Waldapfel fordítására. 

Az igazság az, hogy megnézve a görög szöveget, egyik sem adja vissza hűen az eredetit, Mészölyé inkább irodalmi értelmezés (nyilvánvalóan egy más által készített száraz fordításból „verselte meg”), míg Trencsényi-Waldapfel – ógörög nyelvi tudással a birtokában – inkább a szöveghűségre törekedett, kevesebb, de mégis bőven elegendő irodalmi stílusérzékkel felvértezve. 

Furcsának találom azt is, hogy noha az újabb magyar könyvkiadás a Mészöly-féle fordítást tekinti kanonizáltnak, hivatkozásokban, színházban vagy az interneten továbbra is a Trencsényi-Waldapfel Imre által lefordított szöveg van használatban. Valószínűleg a kar híres monológjának legtöbbet idézett két sora miatt 

„Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb”

amely Mészölynél így hangzik:

„Számtalan csoda van, de az

embernél jelesebb csoda nincs”.

Akárhonnét nézem, a Trencsényi-Waldapfel-féle verzió szebb is és ismertebb is, az aczéli irodalom tankönyvek és színház világában „szocializálódott” fülünknek otthonosabb az általa fordított szöveg. 

Ahogy kutakodtam az Antigoné után, beleütköztem néhány érdekes adatba is, amelyről szintén nem volt tudomásom. A 20. században készült még két teljes fordítás: az egyiket 1967-ben Révay József készítette (és az Akadémiai Kiadónál jelent meg), a másikat Ratkó József 1986-ban (amelyet csak 1994-ben – magánkiadásban – adtak ki), de egyik sem került be az irodalmi fősodorba. 

Tudomásom szerint első ízben magyar nyelvre 1876-ban Csiky Gergely fordította le a drámát, majd 1899-ben (vagy 1900-ban) Kemenes Kempf József, főgimnáziumi tanár-igazgató, klasszika-filológus, műfordító. 

1890-ben Csengery János klasszika-filológus és műfordító adta ki magyar nyelven a darabot, 1906-ban pedig egy második, javított kiadás formájában az alábbi előszóval: 

„E könyv első kiadása (1890-ben) valósithatóvá akarta tenni az akkori tantervnek azt a jámbor óhajtását, hogy a görög tanítás legfelsőbb fokán »ha lehetséges s ha az idő engedi« Sophokles Antigonéjával foglalkozzék a tanítás. Ami akkor pium desiderium volt, az az új tantervben a görög tanításnak legalább egyik (Homerossal kezdődő) menete szerint már föltétlen követelés s a másik menet szerint legalább kívánatos.

Rajta voltam, hogy a 15 év multán szükségessé vált új kiadás mind a tanterv és utasítások követelményeinek, mind a hivatalos bírálatok kívánságainak, mind a tudomány mai állásának megfeleljen. T. bírálóim, Némethy Géza és Böhm Károly urak) azt kívánták, hogy a bevezetést egészítsem ki a dráma előre bocsátott rövid történetével. Mondhatom, hogy ez akkor sem egészen rajtam múlt s most örömmel tettem eleget kívánságuknak, mert magam is érzem és tudom, hogy a dráma eredetének és fejlődésének ismerete nélkül a tanuló nem értheti meg Sophokles művészetét. Az is fontos, különösen a drámailag feldolgozott mythosok kapcsolata szempontjából, hogy a tanuló legalább tárgyilag Aischylos és Sophokles összes drámáival megismerkedjék. Végre szükségét láttam annak is, hogy az úgynevezett színház-kérdés eléggé tisztázott eredményeire is tekintettel legyek”.

Csengery-ről később – amikor én tanultam az ELTÉ-n klasszika-filológiát – az a hír járta, hogy vitatható színvonalú fordításaival azokkal az ógörög szerzőkkel akart kibabrálni, akiket valamiért nem szeretett; ezt főleg a – kétség kívül pocsék – prózai Homérosz-fordításaival kapcsolatban hangsúlyozta a tiszteletlen utókor. 

Hasonló fordítási anomáliákat éltem át akkor is, amikor Walther von der Vogelweide összes költeményét vettem meg Márton László fordításában, vagy amikor legutóbb Jack Kerouac Úton című regényének – M. Nagy Miklós fordította – új magyar kiadásában kerestem a régi és sokat idézett, Bartos Tibor-féle – örökbecsű – nyelvi fordulatokat.