#impression (Der rîfe tet den)

Kint megint esik az eső, tavaszi, langyos eső; szél fújja át a rügyező erdőt és kéményfüst szagát hordja szét a völgyben. Walther von der Vogelweide 1961-ben kiadott válogatás verseskötete került a kezembe, amelyet a XIII-XIV. századi Manesse-kódex gyönyörű illusztrációival díszítettek. Emlékszem, a középiskolában, egy szikrázó napsütéses tavaszi irodalom órán tanultuk a minnesäng lírát, jobb díszlet nem is kerülhetett volna, hogy egy életre megszeressem Walther költészetét. Óra után néhány barátommal kisétáltunk a Feneketlen-tóhoz és kifeküdtünk a harsogóan zöld fűre, vágytunk a szabadságra, és arra, hogy egy ideig még bennünk maradjon az érett középkor szelleme. 

Annak idején a Der rîfe tet den kezdetű verset tanultuk Kálnoky László fordításában, ezért most is a Sínylette sok madárka… című fordítást lapozom fel: 

Sínylette sok madárka a tél derét

és néma volt sokáig.

De most úgy énekelnek, mint soha még,

s pompázik zölden a pázsit.

Vetélkednek virágok s lóherék:

melyikük szára hosszabb?

Megvittem ezt a hírt úrasszonyomnak.

A tél fagyot hozott és bánatot,

mindenkinek ártott.

Azt hittem, zöld mezőn nem láthatok

soha már piros virágot.

Ha holt lennék, kárát látnák-e a gazdagok,

kik örömre lesnek

s táncolni, dalolni szeretnek?

Ha tétlenül ülnék e csodás napon,

szenvednék nyomorultan,

s lesujtana a szép idő nagyon;

mégis, mitől vidultam,

búcsút kell az örömnek mondanom,

Isten áldása rátok:

hogy üdvre jussak, bár óhajtanátok!

Az elmúlt évben megvettem Márton László fordításában és kommentárjával a 2017-ben kiadott Walther összes verseit bemutató kötetet is, így összehasonlításképpen ezt is leszedem a polcról és elolvasom. Már a vers címe is eltér, a sok névelő miatt nekem picit "magyarázó", Ártott a kismadaraknak a fagy:

Ártott a kismadaraknak a fagy

télvíz idején nem énekeltek

de most hallom a hangjuk újra nagy

és a növénykék is kikeltek

virágot lóhere virulni hagy

vetélkednek melyiknek hosszabb a szára

ezt úrnőmnek adom tudtára.

A hideg tél minket csontig lerágott

szenvedünk reszketőn

már azt hittem nem látok piros virágot

soha többé a zöld mezőn

de kinek jó ha torzpofát holtra dermedve vágok?

hiszen a jóemberek örülnek a dalnak

táncolni és énekelni akarnak.

Ha ezt a gyönyörű napot elfecsérelném 

legyek átkozott 

nagy csapás érne és megérdemelném

mert akkor elhagyott 

minden öröm amelytől vidul az elmém

Isten áldjon meg titeket jócskán

kívánjátok legyen sok hatosom a kockán!

Bajban vagyok! Ebben a változatban számomra valahogy megtörik a varázs, ez az ízlésemnek túlzottan "kopogós" szöveg - valami oknál fogva - inkább távolabb visz, mint közelítene ahhoz az ideához, amit Walther von der Vogelweide hangjában megszerettem, ezért előkeresem az eredeti német változatot is, hátha közelebb jutok az igazsághoz: 

«Der rîfe tet den kleinen vogellîn wê,

daz si niht ensungen.

nû hœre ichs aber wünneclîch als ê,

nû ist diu heide entsprungen.

dâ sach ich bluomen strîten wider den klê,

weder ir lenger wære.

mîner frouwen seit ich disiu mære.

Uns hât der winter kalt und ander nôt

vil getân ze leide.

ich wânde, daz ich iemer bluomen rôt

gesæhe an grüener heide.

jâ schadet guoten liuten, wære ich tôt,

die nâch fröiden ringen

und die gerne tanzen unde singen.

Versûmde ich disen wünneclîchen tac,

sô wær ich verwâzen,

und wære mir ein angeslîcher slac.

dennoch müese ich lâzen

al mîne fröide, der ich wîlent pflac.

got gesegen iuch alle,

wünschet noch, daz mir ein heil gevalle!

Látszik, hogy a rímképlet megegyezik mindhárom verzióban; amennyire teljesen felületesen ki tudom silabizálni a középfelnémet nyelvű szövegből, egyes helyeken a Márton László-féle változat szöveghűbbnek tűnik, ugyanakkor az a furcsa érzésem támad közben, mintha Villont olvasnék Faludy tolmácsolásában. Nyilvánvaló, hogy egy szerencsejátékot játszó, valószínűleg köznemesi származású udvari költő a középkorban fogalmazhatott sarkosabban, a Kálnoky-fordítás számomra mégis jobban illeszkedik ahhoz a kép- és szöveghasználathoz, amit ebből a korból megszoktam. Problémát jelent számomra az is, hogy Márton elhagyja a központozást, ami a magyar szöveg szempontjából - legalábbis “látványra” - picit idegen, ahogy az utolsó sorok szonettszerű behúzása is. 

Azt hiszem, hogy megmaradok az 1961-es válogatáskötetnél. Kevés olyan újrafordított szöveget tudok befogadni, amelyet egy korábban kanonizált variánsban ismertem és szerettem meg. Talán ez azért van, mert nem szeretem a mai magyar nyelv állapotát, és nem szeretem azt a gondolkodást, amelyik ezeket a fordításokat implikálja; és talán túlontúl maradi is lettem, de nekem inkább pompázik zölden a pázsit, mint a növénykék is kikeltek, még akkor is, ha netán filológiai szempontból nem is tökéletes az előbbi megoldás. Ennek pedig egyetlen oka van, hogy tudniillik a Kálnoky-féle fordítás szövege egészen egyszerűen szebb, sokkal szebb. Márpedig, ha Walther von der Vogelweide verseit olvasom, elsősorban a szépség megélésére törekszem, nem a filológiai szöveghűség felismerésére, de ez már olyan szakmai kérdés, ami túlfeszíti ennek a borús, tavaszi délelőttnek a kereteit. 

Hatalmas, lilásfekete felhőket sodort a szél a Mátra fölött. Hideg lett, állítólag még havazni is fog délután. Főzök egy bögre kávét és begyújtok, hogy melegebb legyen a házban.