2006. november 14., kedd

Éjfélkor, 2006. november 13-14. [23:53-0:48]

Milyen kár, hogy az egészséges psziché képtelen magát kívülállóként vizsgálni. Mint a rétisas, amelyik hosszan lebeg kiszemelt áldozata fölött, vagy főnix-madár, az egyiptomi Bennu, hogy szilárd ponton álljon az ítélet – úgy venné szemügyre a józan ítélőképesség önmagát. Res extensa és belső megtapasztalás.

Csöpög a konyhai csap. Ütemesen és idegesítően pereg a víz a fém mosogatótálcába; hangja összeolvad a falióra kattogásával. Őrjítő zenebona az éjféli csöndben. Hemingway-t olvasok, a Vándorünnepet, a lámpa fénye éppen megvilágítja a széttárt könyv lapjait. Kint az utcán autó hajt el, motorja üvölt, ahogy kapaszkodik a hegyre. Reflektorok fénye szalad végig a könyvespolcon a hátam mögött, aztán sötétség és csönd lesz.
Nagyon jó dolog Hemingway-t olvasni ősszel, mert könnyebb megérteni az írásait átszövő halál jelentését. A Vándorünnep viszont inkább nyári, vagy tavaszi olvasmány, de ha az emberre rátör ősszel a rosszkedv, akkor éppenséggel ezzel is olthatja magában a természetes halálszomjat.
Talán valóban igaz, hogy kinek-kinek a saját generációjában kellene keresnie a művészi megnyilatkozásokat, mert az elvont gondolkodás igazi megértését csak a maga korában sajátíthatja el – ahogy ezt Gertrude Stern pedzegette Hemingway-nek Párizsban. Persze nem kell feltétlenül túlzott elvárásokat támasztani a magunk korosztályával szemben, hiszen gyakran az elvontnak tűnő gondolatok mögött olyan közhelyek rejteznek, melyeket később, más generációk, más értelmezők mosolyogva dobnak félre. Az, hogy valami időtálló, természetszerűleg csak az idővel bizonyítható; azzal, ahogy nemzedékek sora próbálja kiolvasni belőle a maga problémáira adott válaszokat, vagy érzi éppenséggel provokatív kérdésföltevésnek.

(„génération perdue”, és a többiek? Mi talán azok vagyunk? A nagyszüleink generációja nem veszett el – vagy meghalt, vagy túlélt legalább egy világégést, de tudták, hogy hol a helyük. Aztán jöttek a szüleink, de őket már megzavarta az elődök kérlelhetetlen és ösztönös élnivágyása, ezért egyfolytában az elveszettségről álmodoztak. Legtöbbjük megtagadta a családi rítus minden formáját, hogy mesterségesen kiüresített életterét műanyag, „komfortos” és nagymértékben deszakralizált mindennapisággal töltse fel.)

No persze, senki sem lehet próféta a maga hazájában; ehelyett ugyanazt az utat kell bejárnia minden gondolkodó elmének térben és időben, mint amelyet Jónásnak kellett, hogy aztán az élettől megcsömörlötten, gutaütötten és az isteni igazságtalanságtól lesújtottan üljön egy szobában – ahogy Nietzsche tette –, és a jótékony katatónia labirintusában piheghessen élete alkonyán. Ilyenkor talán még ott köröz a főnix-madár, még legbelül ott van a res cogitans.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése