„Olyan vagyok, mint anyám, még a jóakaratom is erőszakos.“
Ülök az autóban és a kormányra meredek. A szélvédőt elborította már a pára, rajzolhatnék is rá, de nem teszem; csak bámulok magam elé és várom, hogy elmúljon minden körülöttem. Déjà vu télen, mint akkor, amikor nincs lélegzet, nincs kicsapódás, nincs langyos téli napsütés, de van meleg és szikkasztó kétely, és van süvítő hallgatás, percegés a műszerfal felől – áldott összeomlás: az igazság allegóriája. Igen, függő lettem, és az is maradok. Bejutottam a Kertbe és csodáltam a virágok sokszínűségét, ettem gyümölcsét, ittam tiszta forrásából, de túl soká maradtam tétlen, belefelejtkeztem nagyszerűségébe, miközben mások összetaposták a rózsákat és megették a fákról az érett szemeket. Bent maradtam, de kifelé vágyok; bent maradtam, de itt halok majd meg. Ülök az autóban és a kormányra meredek. Maszatok jelennek meg az oldalüvegen, kígyók, vonalkák, szavak – talán egy „A“, meg felkiáltójel; gondoltafoszlányok szutykos és hazug kivetülései.
Hű, indulnom kéne végre! „Dolgoznom“ kell menni, hogy legyen lágy kenyér, meg tükrös mézeskalács. Ezekre vágytam egész életemben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése