Nincsenek madarak? A nyomasztó korahajnali hőségben csak a közeli minaret müezinjének hullámzó kántálását és a tengerparti út forgalmának türelmetlen dudálását hallani. A szállodai szoba erkélyéről jól kivehető a szétlőtt és üresen álló Liberty Holtel kísérteties sziluettje és foghíjas neontáblája, néhány távoli toronyház sejtelmesen világító ablaka és egy rádióállomás csúcsfényei. Aztán csak korom sötétség és sós pára, amely rátelepszik az egész városra, mint egy hatalmas vattacsomó.
Lent, a szálloda bejáratánál apró kávézó üvegablakai mögül hallani fojtott beszélgetést. Messze érezni az égő vizipipák émelyítő illatát. Gyertyafényes helység, a bent ülők árnyéka kísértetiesen hullámzik a falon – egy alak lép ki, mankót tart a hóna alatt. Elbilleg az egyenes utcán. Autó jön, öreg Mercedes, hátsó lámpái nincsenek, megáll és egy nyurga kölyök ugrik ki belőle. Beszélnek valamit, aztán visszaszáll és tovább hajt.
Jobbra lent az utca végén egy Phoenicia-benzinkút áll. Elolvasom a sercegő reklámtábla szövegét és magamban arra gondolok, hogy néha mennyire mulatságos dolog, hogy mindez igaz. Kutas lép ki a bódéjából, valamit matat egy csapnál, majd unottan visszasétál. Láncon függő fémkanna nyikorgása töri meg a csendesen monoton utcazajt. Olyan ez az egész, mintha megrendezték volna, minthacsak valami hatalmas katasztrófa előkészítése lenne. Volt idő, nem is olyan régen, amikor talán ugyanígy és ugyanezek az emberek, ugyanezek a zajok előzték meg a bombázásokat, vagy egy lesben álló gépfegyveres tüzelését. Volt idő, hogy ez így volt, de erre itt most senki sem gondol – viszont erre csak valamivel később jöttem rá.
Amit először éreztem, amikor beleszippantottam a korahajnali beiruti levegőbe, örökre itt lesz az orromban és az emlékezetemben. Úgy viszem majd magammal ezt a libanoni pillanatot, ahogy Salamon vitte annak idején a cédrusfákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése