Kibámulnak az üvegablakon. A lámpa zöldre vált, autók húznak el dübörögve, egy busz, hatalmas füstfelhőt eregetve, ahogyan az öreg dízelmotor panaszosan felhörög az indulásnál; motoros és biciklista, gyalogos és futó – mind-mind egyenesen előre, mintha dróton húzná őket valami a végtelenből; mintha tudnák, hogy miért van minden – együgyű akarattal a céltalanságban.
Kifelé bámulnak, nézik az életet tükörképük hátterében. A belső csend hatalmas metronómként kattogva pumpál a fülükben; feszült figyelem a kiüresedő töltekezésben – a levegő óriásbogár-atomjainak cirregése tompítja a hasztalan várakozás őrjítő monotonitását. Szólni kéne tán, vagy szólni vágyni – elmondani bármit, megnyílni és betemetkezni a mondatok alá – megbújni égő csipkebokorban...
...feszes nyugalom; a tekintetek csak a végtelenben találkoznak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése