Üzenet

November elején halt meg. Csak néhány családtag temette; az igazán öreg embereket már kevesen kísérik a sírhoz, végül is mindenki egyedül hal meg, néha magányosan. 

Meleg volt, késő tavaszi meleg, pedig a sírásók a fagyott talajért több pénzt kértek, de nyoma sem volt a dermedt földnek, ragadós sárban tolták a koporsó alatt nyikorgó kordét. 

A rögök úgy kopogtak, akár annak idején, amikor a nővérét temették, habár akkor nem nyílt ki a koporsó, amikor leengedték. Most félrecsúszott a fedele, ő meg visszanézett a ragyogó kék égre, utoljára. Úgy feküdt a koporsóban, mint pár évvel azelőtt a hegyi nyaraló teraszán a kempingágyban, akkor se lehetett tudni, él-e még. Az öregek úgy alszanak, ahogy a holtak fekszenek, nyitott szájjal, hangtalanul, beesett arccal. A gyerekek ilyenkor ösztönösen kikerülik őket. 

A sírhalom sosem árulja el, hogy mekkora ember nyugszik alatta, az a néhány centi csak az élőknek fontos, a holtaknak már nincs méretük. Az akármekkorák örökké fekszenek saját földkupacuk jótékony takarásában. Aztán már úgy sem. 

November elején halt meg. A minap egy üzenetet küldött, hogy már jobban van. Időn túli üzenetet. Megértettük.