Kósa Gyuri bácsi (2012)

Alpesi fenyők, mint gyerekkoromban, amire emlékszem vagy csak vélek emlékezni, talán nem is velem esett meg, talán meg sem esett, hogy a galyatetői Nagyszálló teraszán láttam az öreg zeneszerzőt fürdőzni a napsütésben, feltűrt ingujja alól kilátszódott májfoltos alkarja, a zongorázástól eres kezek megpihentek a kékre festett karfán, dúdolt, nem nézett ránk, csak mosolyogva bólintott, hogy észrevett, és akkor a fenyőfa egyik ágáról a másikra ugrott az a rigó, miközben vadul fújta a magáét és akkor az öreg kinyitotta a szemét, hogy megnézze a konkurenciát, de semmit sem látott, mert szembe sütötte a nap, mi meg ott álltunk és vártuk, hogy felénk forduljon, de csak a felesége jött oda, hogy kézen fogjon minket és bevigyen a lakkfekete Steinway zongorához, nekem viszont még mindig a rigó volt az eszemben, a limonádé és a nápolyi sem érdekelt már, pedig gyerek lévén fenemód szerettem az ilyen dolgokat, hanem néztem kifelé, néztem, ahogy az öreg felkelt, a korláthoz sétált a fenyő elé és eltakarta a rigót, eggyé olvadt alakja a fenyőfával, a Kékestetővel, a fűszaggal, a zenével és mindennel, amiről hetven utolsó éveiben a nagy dolgokat gondoltam.