Az élet döntések sorozata, döntéseké, amelyeket meghozunk, vagy döntéseké, amelyeket egy döntés folytán nem hozunk meg. Amikor úgy döntünk, hogy nem hozunk meg egy döntést, akkor minden esetben negatív módon állunk az adott pillanathoz (amelyben a döntést hozzuk) és úgy véljük, hogy ez az a pillanat, amelyik alapja lesz a jövőben egy másik pillanatnak, amely mint metafizikai, mint pedig egzisztenciális értelemben örököse emennek. A tétovázás minden esetben abból az evolucionista magabiztosságból ered, hogy a dolgok mindig valahonnét valahová tartanak és ezt valamiféle kauzális monotóniában teszik. Lássuk be, a bizonytalankodás, a döntésképtelenség nem más, mint Isten és az általa alkotott világ megtagadása!
Heideggert olvasok napok óta, a Lét és időt, amit tulajdonképpen már évek óta a kezembe se vettem. Kétszer olvastam el az egész könyvet, először elejétől a végéig egyvégtében, majd a 45. §.-tól a végéig és utána úgy az első negyvenötöt. Ez az a munka, amit nem tudtam még kétszer ugyanúgy érteni, nem beszélve az olvasás alatti kósza asszociációkról, amelyek hol Heidelbergbe, hol valahová Baden-Württemberg erdeibe vittek. Évek óta a kezembe se fogtam Heideggert, ez egy döntés volt, ahogy a mostani kampányolvasás is egy döntés eredménye. A kérdés ugyanakkor még továbbra is nyitott: feltehető-e kérdés bármire úgy, hogy az releváns módon közelítse meg az adott pillanatot, az adott pillanatban rejlő egzisztenciális állapotot és döntést, miközben nincs meg benne a kérdést feltevő remegése és reszketése, amelyet Kierkegaard oly nagy kajánsággal kötelezővé tett számunkra?
Heidegger gondolkodása olyan, mint a rossz szex: gigantikusan hosszú előjáték után végtelennek tűnő vegytiszta maszatolás és a végéről hiányzik a katarzis! Valószínűleg erre már évekkel ezelőtt is rájöttem, csak elfelejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése