[nem látok, bárhogyan is próbálom meresztgetni a szememet, nem nyílik ki a szemhéjam, épp csak résnyire, hogy a beszűrődő, értelmezhetetlen fényfoltok hatalmas buborékokként csapódjanak a koponyám belső falához, erőszakos, tehetetlen világok döngetik a tudatomat, elnyomják a gondolatokat, a hangokat, majd szétpukkadnak, mint a szappanbuborékok, és reményt vesztett fáradság ömlik ki belőlük újra és újra, ameddig lenyugszik a romboló rohanás és a horizonton végre megjelenik a monoton nyugalom]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése