Egy szavam se lehet, erdei környezetben kezdtem meg hétfőn a dekameroni elvonulást. Noha igyekszem minimálisra csökkenteni a hírolvasást és a járvánnyal járó lelki terheket, érzem, hogy van valami apokaliptikus tompaság a levegőben, amilyet én eddig csak elképzelni tudtam. A szavak, amelyeket eddig jól ismertem vagy használtam, fokozatosan elveszítik a jelentésüket, feloldódnak a fojtott tanácstalanság és mások képtelen hisztériázásának forgatagában, miközben a valóságról már egyre kevesebb tudásom van. Esténként komolyzenét nézek, illetve hallgatok, a Budapesti Fesztiválzenekar közvetítéseit az interneten. Amilyen szép, olyan bizarr, hiszen koncertek ezek, de mégsem, üres térben kamarazenekar játszik gyönyörűen, majd a végén meghajolnak, néha többször is, és némán kiballagnak a kameraképből. Ha nem lenne már emberiség, csak esténként ez a négy-öt zseniális muzsikus maradna egy jobb sorsra érdemes civilizáció mementójaként, az is valahogy így nézne ki: zene a csöndes és magányos örökkévalóságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése