Erős szél van, hatalmas felhőket sodor át a horizonton, a kopasz fák koronái hajlongva seprik alattuk az eget. Már melegszik az idő, éjszaka se fagy, apró állatok neszeznek hajnalonként a kert bokrai között. A házban reggelre lehűl még a levegő, mire felébredek, alig van tizenhat fok. Vizet forralok kávénak; miközben melegszik, begyújtok. Tegnapról maradt még egy falat sülthús, egy kanál áfonyadzsemmel megkenem és megeszem. Az édes gyümölcs íze és a hideg marhahús olyan, akár egy darab linzer; forró, mézes kávéval öblítem le. A ház melegedni kezd, ropog a tűz, a veranda ablakán keresztül figyelem, ahogy két mókus a nyárfa ágai között kergeti egymást. Az öregedéssel egyre kevésbé kívánom az édességeket, ha eszem néha egy-egy falatot, utána rögtön valami sós dolgot kell ennem, mert úgy érzem, különben megundorodnék tőle egy életre. Ez alól csak a kávé kivétel; két évvel ezelőtt még csészéből, üresen ittam, leggyakrabban röviden, most bögréből, hosszan és mézzel. O tempora! O mores! Hallom, ahogy a hajnali busz elhúz a ház előtt, ideje belefognom a dolgaimba, különben elmegy az idő. Leveszem a polcról a szótárakat, a fordításokat és a kommentárokat; ma újból elolvasom mindet, mert hetek óta nem haladtam semmit, bűntudatom van emiatt. Vissza kell rázódnom a munkába, ha be akarom fejezni időre. Mindent kiterítek az étkezőasztalra, csak itt férek el ennyi könyvvel és jegyzettel, az íróasztalom erre nem alkalmas. Ahogy leülök a nap hirtelen kisüt, beterítve a házat aranysárga fénnyel, és mondta Isten: „Legyenek világító testek az égboltozaton, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és szolgáljanak jelekül és időjelzőkül a napok és az évek számára. És legyenek világítók az égboltozaton, hogy világítsanak a földre!” És úgy lett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése