#impression (::fehéremtelen)

Az elmúlt másfél évben – a járvány alatti üres óráimban – újra elolvastam filozófiai tárgyú könyveim jelentős részét, mert úgy éreztem és érzem most is, hogy valami hiányzik az életemből, illetve az életből általában. Visszanyúlás a kanonizált filozófusok munkáihoz inkább tekinthető gondolkodástechnikai öblögetésnek, mint kényszerű „vissszahivatkozásnak”, ennek ellenére – utólag – nem igazán tudom, hogy mit is vártam ettől az akciótól. 

Talán annyi eredménye mindenképpen lett a dolognak, hogy rájöttem, mi az, ami eltűnt az életünkből, vagy legalábbis, csak nyomokban mutatható ki a mindennapokban: az elvont, de időszerű problémákra fókuszált gondolkodás. A klasszikus filozófia egy ideig ismerte a tárgyszerű, koncentrált elmélkedést, de a huszadik századra belefulladt a saját maga által létrehozott l’art pour l’art terminus technicus-okba, amelyeket a posztmodern, mint egzakt kifejezésmódot ünnepelt, valójában azonban ez a tendencia a gondolkodás zsákutcája volt. Azt hiszem, a fenomenológia az az irányzat, amely végül jóvátehetetlenül vakvágányra vezette a filozófia tudományát, „madárnyelvű”, öncélú, „tudományoskodó” szövegeivel végérvényesen eltávolodott az érthetőség kritériumaitól és legfőképpen a valóság tárgyától. Az a szakterület, amely izolálódik és nem képes lépést tartani a többivel, halálra van ítélve. A filozófia ma egyetlen tudománnyal sincs paritásban, egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy reménytelenül fókusztalan. Pedig meg lenne a helye az emberi gondolkodás világában, de addig, amíg művelői gyakran hiteltelenek (mai szóhasználattal élve: nem önazonosak...), szakbarbárok és minden más területen fájóan képzetlenek, ez csupán remény marad. 

Azok a problémák, amelyek az embereket ma – a technikafetisizmus korában – igazán foglalkoztatják, a műszaki tudományok köréből erednek. A filozófiának egy túlnépesedett planétán, egy gazdasági anomáliáktól és identitásválságtól szenvedő nyugati társadalomban, amely a technológia rohamos fejlődésében és annak eredménytermékeiben látja egyedül a problémák feloldását, nem lenne bonyolult megtalálnia a „hasznosulását”, persze csak akkor, ha erre volna igénye. Ez a megújulás azonban addig biztosan nem fog bekövetkezni, amíg a „filozófusok” ragaszkodnak szánalmasan öncélú kifejezésmódjukhoz és anakronizmusukhoz. 

A minap megvettem Fehér M. István három kötetes munkáját, a Filozófia történet értelmezés I-III. Hermeneutikai tanulmányok 2000-2020 (L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020.) című kötetét, amely a szerző összegyűjtött előadásait és cikkeit mutatja be. Egyetemista koromban voltam néhány Fehér M. órán, de alapjában véve Munkácsy Gyula tanítványa voltam, hetente több előadáson és szemináriumon tanultam tőle (többek között) a karteziánus, majd a német romantikus filozófiáról és a fenomenológiáról. A Munkácsy tanár úrral folytatott két-három fős beszélgetések, eszmecserék (a régi jegyzeteim alapján is) olyan szellemi pezsgést jelentettek, amelyeket – a filozófia szakon – már akkor is csak igen kevés oktatónál lehetett átélni, megtapasztalni. Most, hogy pár hete újra olvastam Heidegger Lét és idő című munkáját (az 1989-es, első magyar nyelvű kötetet forgatva, amelybe a szöveghez kötődő órai jegyzeteimet írtam), emlékszem, milyen hálás voltam Fehér M. István bevezetőjéért, amelyet ehhez a kiadáshoz írt, mert szinte nem volt még akkoriban elérhető magyar nyelvű szakirodalom Heideggerhez, ez pedig egy alapos áttekintés biztosított ahhoz, hogy az ember belevethesse magát a Sein und Zeit-be. Akkoriban át-áthallgattam a TTK-ra is, mert nagyon érdekelt a huszadik század eleji fizika paradigmaváltása, ezért nem volt nehéz kihallanom Einstein gondolatait Heidegger szövegeiből (ami talán félrevezető is, hiszen nem közvetlenül Einsteint hallhattam, hanem sokkal inkább a huszadik század elejének korszakalkotó gondolkodását és kuhni értelemben vett tudományos paradigmaváltását). Valószínűleg itt éreztem utoljára, hogy egy filozófus tisztában van korának tudományos eredményeivel, és képes ezeket saját munkáiban visszhangoztatni. 

Most, hogy jócskán beleolvastam már a három kötetbe, csalódottan konstatálom, hogy Fehér M. István szövegei mennyire nem képesek túllépni a húsz-harminc évvel ezelőtti kereteken, illetve mennyire távol állnak a huszonegyedik századi tudományos élet problémafelvetéseitől és problémamegoldó mechanizmusától. A nyelvezet megragadt abban a nagyképűen öncélú, „tudományoskodó”, „madárnyelvű” állapotában, amelyet a frissen fordított Lét és idő 1989-ben jelölt ki a fenomenológiával és a hermeneutikával foglalkozó magyar filozófusok számára. Bevallom, ezt a rosszérzést és döbbenetet csak fokozta a szerző YouTube-on fellelhető előadásainak rémes tartalma és arrogáns hangneme, illetve az ezekre adott reflexiók szervilizmusa.  

Azzal, hogy például az academia.edu (vagy az internet úgy általában) szinte korlátlan elérést biztosít a nemzetközi tudományos életben mások munkáihoz, lehetőségem nyílt a mai, külföldi kutatók tanulmányait is megnézni, feltérképezni. Ezek alapján, amit Fehér M. Istvánnál tapasztaltam, egyáltalán nem kirívó, sokkal inkább egy szomorú tendencia: a filozófia tudománya talajvesztett és fókusztalan, sem nyelvezetében, sem gondolatiságában nem volt képes eddig a megújulásra; magát – tévesen – olyan egzakt tudományokkal méri össze, amelyek tudományos megnyilvánulásait nem az ötlettelenségből fakadó, múltban ragadt öncélúság, sokkal inkább a tudományos konszenzus implikálja. 

A huszonegyedik századi emberiség nem lesz képes a filozófia eredményei nélkül elkerülni a maga által előkészített katasztrófát, de erre a feladatra ezek a gondolkodók és ezek a gondolatok (szövegek) abszolút alkalmatlanok. A világ nyugati fele az elmúlt tíz-tizenöt évben gyakorlatilag deszakralizálódott, mindennapjainkat egy mesterségesen gerjesztett és életben tartott, mára egyáltalán nem releváns bűntudat-kultúra hatja át, amelyet fékek gyanánt próbál a baloldali értelmiség felhasználni a tömegek ízléstelen és antidemokratikus befolyásolására, és amelyre a szellemtelen konzervatív gondolkodók egyelőre semmiféle tudományos alternatívával nem szolgáltak. Új gondolati struktúrákra, új tudományos konszenzusokra lesz szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy elkerülje saját pusztulását.