#impression (rigóember)

A rigók már két éve a kertbe járnak csipegetni a virágágyások melletti füves részt, idén magokat szórtam nekik, hogy a giliszták és bogarak mellett valami más is jusson nekik. Az egyik, egy öregebb, szürkés-fekete tollú már egészen közel jön hozzám; ha a kávémat iszom a kerti asztalnál, karnyújtásnyi távolságra ugrál, láthatólag egyáltalán nem fél tőlem, még akkor sem, ha megmozdulok, vagy felállok. A minap egy gilisztával a csőrében lépdelt oda, rám nézett és egy méterre tőlem letette a zsákmányát, majd elröpült. Délután megint a kertben csipegetett, de csak tíz perc múlva jött a közelembe. Egymás szemébe néztünk. Mintha mondani akarna valamit, nem mozdult, apró, fekete pötty szemével belemeredt az enyémbe. A reggel felkínált giliszta tetemét hangyák lepték el, óvatosan mellé ugrált, és a csőrében lévő magokat kipottyantva elröpült. Elgondolkodtam. Vajon miféle lélek lehet, kit rejt a madárálarc? Talán valamelyik közeli rokonom vagy barátom kapott új életet egy rigó testében, de (bánatára) nem felejtette el, hogy egyszer ember volt, s most minden nap meglátogat, hogy fájó szívvel nosztalgiázva próbáljon intellektuális kapcsolatot létesíteni velem? Folyton az jár az eszembe, hogy valamelyik öreg professzor barátom az, akit könyvek közt láttam utoljára, irodalomról vagy antik történelemről beszélgettünk, s most gilisztával és magokkal a csőrében próbálja értésemre adni, hogy még mindenre emlékszik az életéből, csak a Teremtő bezárta egy feketerigó testébe - szellemét lassú, de biztos madár-metamorfózisra ítélve.

Tegnap reggel kávéval és a könyvemmel ültem ki ébredezni. Már fél órája olvashattam, amikor "rigó-barátom" megjelent. Most nem csipegetett, hanem rögtön a székemhez ugrált, karnyújtásnyira megállt és rám meredt. Mondani akart valamit, én meg egyre zavartabban próbáltam kifürkészni a tekintetéből, hogy mit szeretne. Hangosan beszélni kezdtem hozzá, de nem mozdult, csak nézett rám várakozóan. Nem értettük egymást; illetve talán ő értett mindent, csak én nem tudok egy madár szeméből jelentést kiolvasni. Ő madárként tud emberül, de én emberként nem értek madárul, így hát néztük egymást még egy darabig, aztán megfordult, csipegetett néhányat a fűben és elröpült. Lehet, hogy valaha nagy professzor volt, talán Shakespeare vagy Hérodotosz munkáiról gondolkodott és tanított egy életen át, de most magokat gyűjt, meg gilisztákat, hogy télen ne pusztuljon éhen; és valószínűleg tegnap feladta, hogy ez a kedves, de ostoba tanítványa bármit is megért abból, amit a tudomására hozna. 

Pedig megértett: szemben velem, aki csak egy homo sapiens vagyok, ő egy rigóember; »kettős-létezését« most is - mint professzorként - a megismerés, a tudás és a kötelességtudat szövi át, de a különböző létformák elvárásainak engedve, rigóemberként csak a létfenntartásra tud koncentrálni, miközben a Hamlet vagy Periklész jár a fejében a Mátra felett repülve vagy a kertemben csipegetve. Azt hiszem, már túl késő az ornitológia felé fordulnom; és egyre biztosabb vagyok benne, hogy folyton valami olyan felé kullogok, amit talán sosem érek el.