2022. január 17., hétfő

#impulzus (Duna Intercontinental)

Nyár dereka, azt hiszem, hogy a harmadik születésnapom volt, amikor a Budára néző óriási üvegablakból átbámultam a Duna fölött az Ifipark irányába. Hatalmas franciakrémest ettem átszellemülten egy kör alakú márványasztalnál – amelyet alig értem fel –, egy puha plüss fotelban ücsörögve a hajdani Intercontinental tetején. A nyolcvanhatos buszról sokszor láttam már a hotel hatalmas épületét, amikor Óbudára mentünk hétvégente apai nagyszüleimhez ebédelni; mindig valami furcsa rajongást éreztem, ha megláttam, kisgyerekként is teljesen lenyűgözött a mérete és a modernsége. 

Szüleim rettenetes anyagi helyzetben voltak a hetvenes évek elején, anyám kimaradt miattam az egyetemről, apámat meg politikai okok miatt nem vették még fel a villanykarra. Hogy megéljünk, apám munka után újságot árult a Felszabadulás-téren. Ilyenkor azt kiabálta, hogy „Itt az Esti Hírlap! Megjelent az Esti Hírlap!”, mi pedig anyámmal gyakran elé mentünk és segítettünk a maradékot eladni vagy visszavinni a kiadóba. Ácsorogtam mellettük, bámultam a téren nyüzsgő embereket, és néha selypítve én is elkurjantottam magam, hogy „Esti a híjjap!”, de arra már nem emlékszem, hogy ez lendített-e bármennyit is a forgalmunkon. Anyám terhes volt a húgommal és színes virágokat festett a kismamacipőjére, apámnak hosszú haja és szakadt farmere volt totális ellentétben származásával, én pedig pici voltam és nagymamám kötötte a ruháimat – elég furán festhettünk a tömegben. Egyáltalán nem voltunk krémesevők, se hotelok éttermében üldögélő mintacsalád, de volt sok könyvünk és rengeteg barokk lemezünk otthon, meg felelőtlen lendületünk is bőven – már ami a szüleimet illette –, amely hevület évekkel később azért mégiscsak meghozta a gyümölcsét, de akkor erre szerintem egyikünk se gondolhatott. 

Nagynéném intett a pincérnek, hogy hozzon még egy málnaszörpöt. Úgy nyammogtam, mint akinek nem ízlik a sütemény, pedig nagyon is ízlett, csak spóroltam vele. Igyál egy kortyot, akkor könnyebben csúszik – mondta mosolyogva, én meg ittam az édes üdítőt, és esküszöm, hogy abban a pillanatban valami kinyílott bennem, valami, amit talán ma optimizmusnak neveznék, és amely érzés azóta is elkísér, bárminek is hívják. Kint hétágra sütött a nap, én pedig életemben először találkoztam azzal a kiváltságos állapottal, hogy milyen dolog úri módon lenni, tulajdonképpen milyen egyszerű is ez, csak az adott pillanatot kell szőröstül-bőröstül átereszteni magamon, és akkor az „Esti a híjjap!” se ciki, meg a filléres anyagi gondok se. Szüleim valószínűleg ezt már jóval korábban megtanulhatták, mert olyan eleganciával voltak csórók, hogy az tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, néha talán még nekik se.

Fotó: Fortepan, 60116, 1973.

2 megjegyzés:

  1. Márai Sándor írása a Vigiliában, 1942. június:
    ÚTKÖZBEN

    VálaszTörlés
  2. Ezt nem ismertem.
    "Aki gyakoribb, s aki ellen nem lehet védekezni, s aki az. emberi
    nyomorúságot és tragédiákat milliószámra tenyészti, az a jámbor és tunya ember, aki elfordítja fejét, ha valamilyen aljasságot, vagy jogtalanságot lát, aki nem emeli föl a telefonkagylót, ha segíthetne is a figyelmeztetéssel, aki óvatosan körüljárja az emberi nyomorúságot és szótlanul odébb megy mellőle, holott különösebb áldozat és erőfeszítés, nélkül visszaadhatná egy ember kedvét az élethez vagy segíthetne egy nyomorulton."
    Jó szöveg hajnalra, és sajnos roppant aktuális is. Köszönöm szépen!

    VálaszTörlés