#impulzus (Duna Intercontinental)

Nyár dereka, azt hiszem, hogy a harmadik születésnapom volt, amikor a Budára néző óriási üvegablakból átbámultam a Duna fölött az Ifipark irányába. Hatalmas franciakrémest ettem átszellemülten egy kör alakú márványasztalnál – amelyet alig értem fel –, egy puha plüss fotelban ücsörögve a hajdani Intercontinental tetején. A nyolcvanhatos buszról sokszor láttam már a hotel hatalmas épületét, amikor Óbudára mentünk hétvégente apai nagyszüleimhez ebédelni; mindig valami furcsa rajongást éreztem, ha megláttam, kisgyerekként is teljesen lenyűgözött a mérete és a modernsége. 

Szüleim rettenetes anyagi helyzetben voltak a hetvenes évek elején, anyám kimaradt miattam az egyetemről, apámat meg politikai okok miatt nem vették még fel a villanykarra. Hogy megéljünk, apám munka után újságot árult a Felszabadulás-téren. Ilyenkor azt kiabálta, hogy „Itt az Esti Hírlap! Megjelent az Esti Hírlap!”, mi pedig anyámmal gyakran elé mentünk és segítettünk a maradékot eladni vagy visszavinni a kiadóba. Ácsorogtam mellettük, bámultam a téren nyüzsgő embereket, és néha selypítve én is elkurjantottam magam, hogy „Esti a híjjap!”, de arra már nem emlékszem, hogy ez lendített-e bármennyit is a forgalmunkon. Anyám terhes volt a húgommal és színes virágokat festett a kismamacipőjére, apámnak hosszú haja és szakadt farmere volt totális ellentétben származásával, én pedig pici voltam és nagymamám kötötte a ruháimat – elég furán festhettünk a tömegben. Egyáltalán nem voltunk krémesevők, se hotelok éttermében üldögélő mintacsalád, de volt sok könyvünk és rengeteg barokk lemezünk otthon, meg felelőtlen lendületünk is bőven – már ami a szüleimet illette –, amely hevület évekkel később azért mégiscsak meghozta a gyümölcsét, de akkor erre szerintem egyikünk se gondolhatott. 

Nagynéném intett a pincérnek, hogy hozzon még egy málnaszörpöt. Úgy nyammogtam, mint akinek nem ízlik a sütemény, pedig nagyon is ízlett, csak spóroltam vele. Igyál egy kortyot, akkor könnyebben csúszik – mondta mosolyogva, én meg ittam az édes üdítőt, és esküszöm, hogy abban a pillanatban valami kinyílott bennem, valami, amit talán ma optimizmusnak neveznék, és amely érzés azóta is elkísér, bárminek is hívják. Kint hétágra sütött a nap, én pedig életemben először találkoztam azzal a kiváltságos állapottal, hogy milyen dolog úri módon lenni, tulajdonképpen milyen egyszerű is ez, csak az adott pillanatot kell szőröstül-bőröstül átereszteni magamon, és akkor az „Esti a híjjap!” se ciki, meg a filléres anyagi gondok se. Szüleim valószínűleg ezt már jóval korábban megtanulhatták, mert olyan eleganciával voltak csórók, hogy az tulajdonképpen fel sem tűnt senkinek, néha talán még nekik se.

Fotó: Fortepan, 60116, 1973.