„Érzékeny lelkiismerettel nem lehet nyugodtan járni a világban.”
Esterházy Péter
1.
Délután öt óra, a huszonegyes út nyílegyenes szakaszán tartok Pásztó felé, messzire ellátni a koratavaszi időben. Fél kilométerre előttem a körforgalom kihatójában egy ócska kombi ugrat le a padkáról; két alakot látok mögötte és egy „sport-babakocsit”. Közelebb érek. Korombeli nagyszülők lehetnek és egy másfél-két év forma unoka. A körforgalom előtt lelassítok, a járdán mennek előttem, a férfi tolja a babakocsit, a nő mögöttük ballag, a kisfiú a fejével követi az autóm mozgását. Az első szó, mi az eszembe jut, a „topisak”, aztán rálépek a fékre, szinte megállok, hogy jobban megnézhessem őket, és mélységesen elszégyellem magamat. A férfin egy klasszikus szabású, bőszárú, de tiszta, újszerű állapotban lévő, önmagában csíkozott barna öltöny van, ropogósra keményített, hófehér ing és egy színében nem egészen a zakóhoz illő, vastag nyakkendő; a kisfiú kötött kezeslábasban és hozzá való kötött sapkában üldögél a babakocsiban, a nőt már nem tudom megnézni, mert tekerem a kormányt és kihajtok az egyenesre. Mi bajom nekem ezekkel az emberekkel?! Már miért volnának topisak?!
A férfi alacsony, dolgos embernek tűnik; úgy képzelem, hogy esztergályos lehet, kiszáradt, tiszta tenyerén a bőr repedezett, és fekete olajfolyók futnak a redőkben. Az öltöny talán az egész életét végig kíséri, már ebben ballagott el a szakmunkásképzőből, az esküvőjén a mellzsebébe virágot tűzött, ebben állt nagyszülei vagy szülei sírja mellett, ezt viselte fia és az unokája tejfakasztóján, és ebben jár születésnapokra, karácsonyokra és húsvétokra, meg akkor, amikor kiöltözik, mert hát meg kell mindennek adni a módját. Megint nyomom a gázt és moralizálok: miről is szól tulajdonképpen a „kiöltözés”? Arról, hogy valaminek „megadjuk a módját”, azaz megtiszteljük azt a valamit vagy valakit, aminek vagy akinek felvesszük az ünneplő ruhánkat. Ez elsősorban nem rólunk szól, hanem a környezetünkről, öltözetünket nem az egoizmus és magamutogatás parttalan dicsvágya hajtja, hanem a külső világ felé tett gesztus, kinek-kinek helyzete és ízlése szerint. Ez a férfi sehol máshol a világon nem tolhatná ezt a babakocsit olyan autentikusan, mint Kelet-Magyarországon. És mi valójában nem tiszteljük, semmibe vesszük, topisnak látjuk és megmosolyogjuk, holott ő az, aki munkájával biztosítja a mindennapok dőzsölését, a városi urizálásainkat, a luxusproblémáinkat, a nevetséges öltönyeinket és a mindennapi kenyerünket. Valami nagyon elromlott a világban, és talán ez már meg sem javítható.
2.
A bankban ülök, öten várnak még előttem, legalább egy órát leszek még itt. Bedugom a fülhallgatómat és a telefonomon videókat nézegetek. Lépek egyikről a másikra, mindenféle technikai bemutatókat böngészek elektromos autókról, amikor egy Afrikában készült kisfilm ugrik fel a találatok között. Rányomok. Az első képsorok három- vagy legfeljebb négyéves gyerekeket mutatnak, akik egy bányában dolgoznak, vörös szutyoktól piszkos, apró testükhöz képest hatalmas zsákokat cipelnek a nyakukban. Elborzadok a látványtól; ahogy széleslátóra kapcsol az optika látszik, hogy százával botorkálnak egy dantei pokolra emlékeztető tölcsér-tárna körül, mint a hangyák. A videó készítője elmeséli, hogy ezek a gyerekek egy afrikai bányában dolgoznak napi fél vagy egy dollárért, és az általuk bányászott anyag alapvető szükséglete a lítiumion akkumulátoroknak az egész világon. A következő képsorok a pihenőt mutatják; gyerekek guggolnak vagy ülnek a porban és ütött-kopott csajkákból nyúlós kását esznek. Nem nevetgélnek, pedig látják, hogy őket figyeli a kamera; csak fáradtan kanalazzák ezt a szörnyű valamit, amit ellátmányként kapnak. Gyerektestben élő öregemberek lettek ebben a purgatóriumban, a technikai civilizációnk elhallgatott és hallgatólagosan tudomásul vett koncentrációs táborában.
Leállítom a filmet és percekig azon tűnődöm, hogy hány eszközöm van, amiben akkumulátor dolgozik, a fülhallgatómtól kezdve az elektromos fogkeféig. Tudtomon kívül cinkosa és haszonélvezője lettem egy aljas, kapzsi és embertelen tömeggyilkosságnak! Milyen viszonyt alakíthatok ki ezután a mindennapi életem alapvető eszközeivel?! És milyen viszonyt ezzel a gyalázatos világgal, amelyik mindezt eltűri és szenvtelenül kihasználja?! Bebújok egy barlangba, vagy elfogadom a harmadik világ totális kizsákmányolását, miközben eltakarom a szememet és becsukom a fülemet?! Fölkeveredik a gyomrom.
3.
„Ha még ez se lenne nekik, éhen halnának” – szoktuk hallani az általános „bölcseletet” a kizsákmányolt emberekkel kapcsolatban, miközben sokezer forintos gönceinkben parádézunk egymás előtt, amelyeket alamizsnáért munkára kényszerített emberek varrnak a számunkra, fillérekből. A nyugati világ sem a kétkezi munkát, sem az emberéletet (ha csak nem a magáé vagy a szomszédjáé) nem becsüli, csak a politikai lózungok és a kenetteljes szólamok szintjén. Az érzékenyítés szó jelentéshorizontja erősen korlátozott, nem mutat semmiféle affinitást a szexuális másság és a szexuális deviancia erőszakos és mindenki számára kötelező érvényű elfogadásán túl más egyébre. A kizsákmányolt vagy a jóléti társadalom peremén élő emberek történetei kínosan érintik a nyugati kultúrán nevelkedett, elkényeztetett és elkényelmesedett érzékenységünket, ezért „meseország” mindaddig nem lehet és nem is lesz az övék, amíg a nyugati társadalom értékrendje egy méretes és kijózanító kataklizmától helyére billenve nem válik ismét emberivé, illetve az álságos közakarat nem törekszik majd mindenki számára egyként igazságossá válni.
Úgy tapasztaltam az elmúlt ötvenkét év alatt, hogy úriember színházban, koncertteremben vagy sztriptíz-bárban, ha nem tetszik a produkció, amelyre maga váltott jegyet, nem kiabál fel a színpadra távozás közben valami otrombaságot, csak halkan kioson a nézőtér sötétjében.
VálaszTörlés