Mennyi időnk van még hátra? Elegem van az emberekből, egyáltalán nem esik jól társaságban lenni, hallgatni a megszokott klisékből összerakott mondatokat, az alpárian egyszerű, bináris értékítéleteket, vagy a végletekig közönséges megoldási paradigmákat, amelyekből legtöbbször ostoba és agresszív konklúziókat szűrnek le. Azok a mindennapi tények és definícióik, amelyekre az emberiség az elmúlt évezredek alatt támaszkodhatott (és támaszkodott), nyomtalanul feloldódtak a poszthumanizmus olvasztótégelyében. Ami megmaradt e világméretű dekonstrukció után: a bizonytalanság bizonyossága. Olyan fogalmaink estek áldozatául ennek a rettenetes pusztításnak, mint a jó, a rossz, az értelem, az ostobaság, az igaz, a hamis, a valóság, az illúzió, az isten, az ember, a gép, a nő, a férfi, az élet, a halál, a hit vagy a tudás. Helyükre a pontatlanság diadalának kocsonyás zseléje került, amelyben kontextusuktól megfosztott és megerőszakolt kifejezéseink fuldokolnak egy régen volt wittgensteini egzaktságról álmodozva. Hogyan kerülhetjük el a totális pusztulást, ha nem vagyunk képesek alap szókészletünk elemei között rendet tenni, vagy ha kizárjuk az empirikus bizonyosságot, mint a megismerés és a tudás alapját a világból?! Nincs hová elbújni, mindannyian bűnösök vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése