Tulajdonképpen rossz címet adtam a bejegyzésnek, ugyanis a kérdés inkább úgy volna pontos, hogy „Mit tekintünk a 21. században magánügynek?” (lokalizálás nélkül). Az utóbbi kérdést az Európai Unió 2016. április 27-én (2016/679) rendeletében szabályozta (amelyet mozaikszóval GDPR-ként ismerünk), és amely a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szól. Ide kapcsolódik még az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról, amely a művészetek és a tudományágak alkotóinak jelent speciális jogi keretet és védelmet.
Azaz a „közérdekű életrajz versus magánügy” kérdésben (az alapot jelentő BTK-n túl) látszólag egészen jól értelmezhető jogi környezetben mozoghatunk. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb, ugyanis a művészt csak életében védi az uniós és a magyar törvény, halálában már csak az életmű, illetve a jogutódok életműhöz kötődő jogainak védelme releváns, róla tulajdonképpen bármi állítható.
De ne feledjük, hogy van egy másik vetülete is az életrajz műfajának, mint minden szellemi tevékenységnek: a morális faktor; azaz, hogy kinek és hogyan akarok egy életrajzot bemutatni. Vegyük sorra.
Noha természetesen Esterházy Péter Harmonia caelestis-e előtt is létezett magyar családregény, a 20. század végét jellemző múltbarévedés és nosztalgiahullám talán ezzel a 2000-ben megjelent regénnyel kapott igazi lendületet. Boldog-boldogtalan visszaemlékezett, ha volt mire, ha nem; ősökre, hősökre, szódásszifonra és kockásterítőre – a magyar irodalom ontotta magából a merengéspróza valódi és annak tűnő virágait az elmúlt évtizedekben. Ezek a művek jobbára a rendszerváltozásban megzavarodott és megsavanyodott, elégedetlen és értékválsággal küzdő magyar értelmiségieknek szólnak, közülük is legfőképpen a városokban lakóknak, akik értik (vagy hiszik, hogy értik) még a polgári világ dekadenciáját vagy a gulyáskommunizmus hrabali bizarrságát. A mindenkori jelenről csak tónusokban, formátlan utalásokban esik szó, hiszen annak tétje, így súlya van – tehát írói állásfoglalást jelent, ha tetszik, ha nem. Voltak és vannak persze kivételek, de a fiatalabb és középgeneráció soraiban csak elvétve találni olyat, aki mellszélességgel felvállalja saját korának problémáit.
Ezek mellett megjelentek a divatteremtő, tudományos igényességgel megszerkesztett napló-összkiadások is, mint amilyen Gyarmati Fanni vagy a Mészöly-Polcz házaspár naplója. A műfaj egyáltalán nem újkeletű, mégis, a két említett, 2018-ban megjelent kötet bizonyos szempontból új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Ennek nem csak az volt az oka, hogy a hazai könyvkiadás ekkorra már profi módon tudta promotálni a termékeit, és ezért olyanokhoz is eljutottak ezek a könyvek, akik talán sose hallottak volna Radnóti Miklósnéről vagy Mészölyék viharos házasságáról, így a kezükbe se fogták volna a naplókat. A siker záloga a bulvár volt, a leleplezés vágya és öröme, vagyis, hogy olyan dolgok állnak benne, amelyek harminc vagy negyven évvel ezelőtt bizonyára kimaradtak volna mindkét kötetből. És ez a legfontosabb! A szerkesztői felelősség, a piaci igények és a morális értékdeficit háromszögében valahol elveszett a jóízlés.
Egy ország olvasóközönsége csámcsogott (fanyalogva vagy jóízűen) Gyarmati Fanni kedvesnek vagy szimpatikusnak egyáltalán nem mondható bejegyzésein és Mészöly Miklós zűrös nőügyein. Intimitás a végtelenségig; irodalmi mázzal nyakon öntött emlékkönyvek, leleplező bulvár-hullámzással. Semmi több, mint amit addigra a tartalomfogyasztási szokásaink között megszokhattunk vagy elvárhattunk, de sokkal kevesebb, mint amit a szépirodalommal, illetve az irodalmi szerkesztői attitűddel kapcsolatban megszokhattunk. Az eredmény: utánnyomás utánnyomás hátán!
Ezek a naplók már a voyeur, 21. századi nagyközönségnek készültek, akiket Nyáry Krisztián évekkel korábban a Facebookon trenírozott hosszabb bejegyzésekkel, amelyekben bemutatta a magyar irodalom bulvártörténeteit. Félreértés ne essék, sincs ezzel semmi baj, nem Nyáry tehet róla, hogy az emberek nem olvasnak el háromszáz karakternél hosszabb szöveget, ahogy arról sem, hogy egyáltalán semmit sem olvasnak már el úgy általában. Ezek a bejegyzések inkább hasznosak voltak, mint kártékonyak. Viszont egy új műfajt teremtettek: a Facebook-érvényességű (vagy igényességű) tárcák műfaját, amely a keretezés okán igyekszik megfelelni a befogadó és az olvasói közegnek, illetve igényeknek – azaz roppant népszerű akar lenni, és ezért nem retten meg a bulvártól sem a nagyszámú pozitív visszajelzés érdekében. És ez bejött, az addig irodalmi körökben gyakorlatilag teljesen ismeretlen kommunikációs szakemberből, Nyáry Krisztiánból 2012-ben egyszeriben a 21. századi magyar irodalomtörténet elbulvárosodott Nemeskürty Istvánja, az Így szerettek ők kötetek szerzője, majd pedig a Magvető és az Athenaeum Kiadók igazgatója lett.
Arany János példájával szeretném illusztrálni, hogy mi a legnagyobb probléma az irodalmi bulvárral. Aranyról a magyar irodalomtörténet kutatói már régóta tudták, hogy sokat betegeskedett, illetve azt, hogy ennek hosszútávú és kellemetlen következményei voltak, melyekkel a költőnek haláláig együtt kellett élnie. Erről tudományos publikációk nem születtek, mert már a reformkor óta minden tudós tisztában volt azzal, hogy ez a szerencsétlen tény semmilyen befolyással sincs Arany életművére; ennek kivesézése mindössze olyan intim részleteket mondana el Aranyról, amihez a világon semmi köze sincs senkinek, csak és kizárólag Arany családjának vagy leszármazottjainak. És ez a fajta személyes adatokkal való bánásmód GDPR nélkül is működött százegynéhány éve. Másképpen fogalmazva: Toldi Miklós történetét semmiféle módon se befolyásolja az a tény, hogy Arany beteges ember volt, akár ismerem a kórtörténetét, akár nem. Azaz a lényeg az alkotásban van, semmi egyéb, amit a művészről vagy a mű teremtéstörténetéről megtudhatunk, nem sértheti a személyiségi jogait, márpedig az olyan dolgok, mint egy ember betegsége, világnézeti elköteleződése vagy szexuális beállítottsága (hacsak maga erről nyilatkozatot nem tesz) teljességgel magánügynek minősül. És slussz! Egy író, egy költő, egy képzőművész, egy zeneszerző – jogi értelemben véve – nem közszereplő, nem politikus, nem tartozik senkinek sem magyarázattal a viselt dolgai miatt, hacsak nem bűncselekmények azok. Azaz, Arany János halálával sírba szállt titka maradjon is titok mindenki előtt; aki pedig mégis találkozik e titokkal, az az emberiség morális alapelveinek és a mindenkori jóízlésnek megfelelően hallgasson róla. Tehát mindenkor van egy megfontolás, amelynek alapját és motorját a morális értékeink adják. Önkényesen parafrazeálva Wittgenstein ontológiai kijelentését erre a morális problémára: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell!
Mármost, sajnos sem a GDPR, sem pedig a szerzői jogi törvény nem rendelkezik régen meghalt művészek titkairól, tehát ezek – különböző elfogadhatatlan igényekből kifolyólag – gyakran kerülnek napvilágra „életrajzi adatok” besorolással. Így került elő legutóbb Szabó Lőrinc és (Illyés Gyuláné) Kozmutza Flóra állítólagos titkos kapcsolata. Ezt a feltevést egy „tudományos elfogulatlansággal” igazán nem vádolható szegedi kutató korábban már publikálta, de szerencsére nem kapta fel az irodalomtörténeti fősodor, idén novemberben azonban Nyáry Krisztián egy tőle megszokott formájú és színvonalú Facebook-posztban bedobta a köztudatba. Állítható, hogy sem Szabó Lőrinc, sem Illyés Gyula életműve lényegét ez a pikáns feltételezés (ha igaz, ha nem) semmiben sem befolyásolja, viszont olyan bulvárerővel bír, amelyből alattomos módon ismét előkúszhat József Attila „rejtélyes” halála vagy Kozmutza Flóra „kikezdhető” erkölcsisége, amely „következtetések” nyilvánvalóan elfogadhatatlanok és dehonesztálók; nem beszélve arról, hogy maga az alapfeltevés egy másokra egyáltalán nem tartozó ügy (lenne), azaz titok, legbensőbb magánügy – akár Arany János betegsége.
És akkor még nem beszéltünk a poszt alá írt kommentszekció ostoba és alpári stílusáról, amelyek a jóízlés minimumával sem rendelkeznek. Vajon mi volt Nyáry Krisztián célja a poszt megírásával? Mit gondolt, hogy ez a „kultúrmisszió” milyen többlettudással gazdagítja majd a magyar irodalomtörténetet? Mert lássuk be, két (művész)házaspár lelki vagy szexuális élete (mivel maguk – ha volt mit – kínos diszkrécióval kezelték) szigorú magánügy; utólagos kiteregetése a jelenkor morális ürességéből és zavartságából fakad.
A magánügy akkor is sérthetetlen, ha tudok róla, vagy akkor is, ha egy ismert művész féltve őrzött titka. Annak megítélése – jogi szabályozás hiányában –, hogy egy tény (vagy ténynek tűnő dolog) mikor tekinthető titoknak egy régen meghalt ember életrajzában, sajnos mindenkor a titok felfedezőjének személyiségén múlik. Ez a mai, önkorlátozásra képtelen világunkban – úgy látszik – megoldhatatlan probléma.
Kép forrása: itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése