#impression (hit-e?)

„שְׁמַ֖ע יִשְׂרָאֵ֑ל יְהֹוָ֥ה אֱלֹהֵ֖ינוּ יְהֹוָ֥ה אֶחָֽד”* Ez a pár nap most elég más volt. Máshol voltak a hangsúlyok, de hiszem, hogy a λόγος semmit sem változott. 

Amióta megszülettem és képes vagyok az összetett, elvont gondolkodásra, problémát jelent számomra annak eldöntése, hogy mi van bennem és mi a külvilágban. Ez most nem az általam annyira szeretett karteziánus gondolkodás unásig ismételt visszhangozása, hanem annál egyszerre mélyebb és felszínesebb kijelentés. Ez sokkal inkább a bennem tolakodó hit kérdése, amely egész eddigi életemet válságban tartotta, és amelyhez képest folyton közeledtem vagy távolodtam valamitől, ami vagy bennem, vagy rajtam kívül áll. Ilyenkor az ügybuzgó zsidó vagy keresztény rögtön rávágja, hogy ez egy istenélmény és ezt el kell fogadnom, de nekem az ilyen kijelentések mindig nevetségesek és felületesek, mert ha ez valóban valamilyen páli bizonyosság-féle lenne, akkor – úgy vélem – nem lenne ennyire egyszerű és könnyen hozzáférhető a számomra. A probléma ilyen módon való leegyszerűsítése tulajdonképpen annak ostobán alpári profanizálása. Az igazi kérdés számomra mindig az volt, hogy hiszek-e egyáltalán bármiben, vagy minden, amit érzek és gondolok, az az öntudat akarásának projekciója a magam által felépített és berendezett világban. Azt hiszem, hogy Isten a teremtés aktusa óta pontosan erre próbál rávezetni: nem megnyugtatni szeretne, hanem folyton, újra és újra kétségek közé vetni és magyarázatokat kerestetni mindenre, amit ismerni és tudni vélünk. Ha így van, nálam célt ért ezzel a műveltető szerkezettel.

A mátrai szálloda egyik földszinti szobájában feküdtünk az ágyban és a plafont bámultuk. Lopott idő volt ez és rettenetesen zavaros, de egy cseppet se bántam. Úgy éreztem, hogy – életemben először – őszintének kellene lennem, nem csak hozzá, hanem legfőképpen önmagamhoz. Az ember szerelemben és meghitt testmelegben hajlamos leginkább az igazság kimondására, pedig la parole est d’argent et le silence d’or! Meséltem ott mindenről nagy felindultságomban, de azt a sután őszinte vallomásomat a hit és megtapasztalás élményéről, amelyet törökülésben, a szeme közé nézve elővezettem neki, sosem fogom elfelejteni. A téma ellenére – furcsa módon – az isten szó ekkor még el sem hagyta a számat! Naivan és zaklatottan voltam őszinte az életemnek ebben a boldog, termékeny és fürkésző szakaszában, noha semmire se mentem vele a magam állította korlátok miatt – és ezzel akkor is tisztában voltam.  

A korom sötét templomban csak három gyertya égett, mi pedig egy órán keresztül zsoltárokat olvastunk hangosan; de nem tudom, hogy mire figyeltünk jobban: arra, hogy szépen olvassunk egymás előtt a nagy ügybuzgalomban, vagy arra, hogy ezt az egészet Isten miatt és Isten által tesszük. A bennem dúló folytonos megfelelés beteges vágya talán őt is megfertőzte, csak néhányszor éreztem őszinte átélést a hangunkban. Mindig érdekelt, hogy vajon mások is ennyit tépelődnek azon, hogy miben és hogyan hisznek, hogy hit-e az egyáltalán, ami bennük van, vagy az évezredes rituálék átlendítik őket ezeken az alapvető kérdéseken? A folytonos gesztusok között vajon ott van-e, bennük van-e a teremtő Isten? Tényleg képesek vagyunk helyet szorítani valaki másnak is a gondolkodásunk alatt megbúvó tudatunkban, az én-reflexión kívül? 

Napok óta azon gondolkodom, hogy elő kell vennem Kierkegaardot, mert egyre többször jut eszembe egy-egy sora a Félelem és rettegésnek. Kant viszont egyre távolabb kerül a gondolkodásomtól; azt hiszem, hogy a Tiszta ész kritikája újbóli elolvasása megerősítette bennem a korábbi gyanúmat, hogy ez az ember a saját merevségén és zárt, megingathatatlan gondolkodásán kívül a világon semmiben sem hitt; a filozófiatörténet első nárcisztikus, l’art pour l’art és pusztítóan meddő gondolkodója volt – és talán éppen nála kapott először léket a filozófia diszciplínája. 

Azt hiszem, hogy egy valódi metafizika legfontosabb és talán egyetlen kérdése úgy kell kezdődjön, hogy: Mi végre is...? Az ezután következő kijelentő mondat már biztosan a hitből ered, e pillanatban más lehetőséget nem látok.

*„Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!” (5Móz. 6,4.)