#impression (múlik::évre év)

Megtörlöm a szemüvegemet, alig látok át a maszatos lencséken. A hajam megőszült, az állam alatti szövetek kissé megereszkedtek; ha meghúzom a fülem mellett a bőrömet, még hasonlítok arra a pofára, aki egykor voltam. Persze, hazudhatom magamnak és másoknak, hogy „nem érdekel”, de ez nem volna igaz; a külső és belső metamorfózis nyugtalanító és elkeserítő. A szemüveg tiszta, az orromra biggyesztem és leolvasom a pontos időt a karórámon. Telik. 

Tizennyolc év telt el azóta, hogy egy hirtelen, de nem váratlanul jött hegyomlás maga alá temetett. Számítottam rá, de mégsem hittem el, hogy egyszer majd bekövetkezik. A katasztrófákra nem lehet igazán felkészülni, azért nevezzük katasztrófáknak. Végülis kiástam magam a romok alól, csak közben szemüveges lettem, megöregedtem és megtanultam egyes szám harmadik személyben beszélni rólam. A belső diskurzus állandósulásával új személyiségek alakulnak, hatok egymásra, és megpróbálok jóban lenni magammal. Csak azt nem tudom, hogy eközben hová lettem én?

A frász tör ki, ha belegondolok, hogy mire vállalkozom nap mint nap! Ebbe most bele se megyek. Saját döntés, saját leve. Eszter ma itt aludt, apa-lánya program volt, végre jót beszélgethettünk. Szombat van, de bemegy az egyetemre dolgozni, csontokat mosnak Ákossal. Nincs egy perc sem az életében, amikor nem a hivatásának él. Meg is van az eredménye. Egyszerre irigylem és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Felnőtt, menyasszony, élete és jövője van. Alig látom. Mosolyogva a fejemet simogatja; fogalmam sincs, minek gondol. Ő sem lát. 

Mi lett volna, ha…? Kit érdekel ez ma már?! Engem! Minden áldott nap! Hogy az ördög vigye el! Párhuzamos életpályámat modellezem fejben és lélekben. Lettem volna tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász?! Nem lettem. Csak távolságot kaptam, magamtól. Mérhetetlent. 

Fordul a nap, ez is, évente egyszer. Kitt-katt, múlik; évre év. Egyre csak távolabbról figyelem, Vorlaufen, Vorsicht, Erstreckung, …viszonyuló-lét. Már magam se tudom. Hol?