#impression (...viszonyuló lét)

Képeket és mindenféle feljegyzéseket nézegetek a múltamról, a családom múltjáról: számadok, számveszek. Mindenkinek van családtörténete, sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy az enyém messzire nyúlik vissza (innen is, onnan is), arisztokratikus szerencse kérdése – mármint az, hogy legalább az ezerötszázas évek eleje óta mindenkinek tudom a nevét. Nemesi felmenőim súlyt vetettek arra, hogy emlékezzek. Mégis, addig, amíg az embert nem törli képen a halál („amibe bele-nem-hal”), beszél róla, lenézi, fél tőle vagy tudomást se vesz róla, kinek-kinek gusztusa szerint; aztán meglátja a távolban Kharón ladikját imbolyogni a Sztüx hullámain és ijedtében mindjárt iparkodni kezd, hogy beillessze magát az ősök rendjébe, a halottaiéba, nehogy elfelejtsék őt is a hálátlan utódok. 

Apám étkezőasztalánál tudatosul bennem, hogy senki sírjához nem találnék oda. Korhol érte; ijedt és csalódott. Most kezdem kapizsgálni, hogy talán igaza lehet. Az exitus még nem a halál, az ember biológiai pusztulása nem der Tod, az majd csak akkor következik be, amikor már a kutya sem emlékszik rá vagy a nevére – mondja Heidegger. De hát én kérem, emlékszem a nevekre! Például: Solnay! Rám néz, szégyenkezik, szégyenkezem. Pedig gyűlöli Heideggert. 

A gyerekeimnek se tudom elmagyarázni azt, amit nekem se tudtak, amikor annyi idős voltam, mint most ők. A Sein zum Tode nem az intellektusban lapuló gondolat, hanem sokkal inkább zsigeri ösztön, ami békeidőben nem horkan fel, de háborúban mindent megfojt maga körül. Azért a temetőbe továbbra se fogok kijárni, még a végén magával ránt a légköre!