#impression (pont így::szeret)

Vajon akkor is így lett volna, ha nem én? Az univerzumban létező elemi mezők felfoghatatlan számú permutációs lehetősége mellett miért pont ő és miért pont így? Még az is elképzelhetetlen, hogy egyáltalán vagyunk! 

Fekszik mozdulatlanul és a lehatárolt semmibe bámul, jövőtlenül, akaratlanul; a nincs tovább, ami őt lezárja, engem egy eszkatológikus élet felé sodor, ahol egymástól elválasztva, külön vagyunk együtt, lezáratlanul és befejezettlenül. 

Mindig azt gondoltam magamról, hogy valamilyen különleges kapcsolatban állok a Teremtővel, beszélgetünk, értésemre ad, és ez a folyamatos interakció egyfajta megkülönböztetett, megtisztelő és – bizonyos tekintetben – mellérendelő viszonyt jelent Ő és én közöttem. Most tudtomra adta, hogy ez a kapcsolat egyoldalú, alárendelő és értelmezhetetlen, ha magabiztosságomban esetleg mást hittem volna, rosszul gondolkodtam, olyan vagyok, mint bárki más: az akárki. Az ő betegsége mutatta meg, hogy nincs bennem semmi különleges. Helyemre kerültem.

A fizikai, emberi világ és a metafizika logikája nem rokonítható, nem is egy tőről fakad. Az egyiket értjük és használjuk, a másikat egyáltalán nem értjük, de folyamatosan elszenvedjük. Amikor tehát azt olvassuk a Bibliában vagy hallgatjuk egy gőgicsélő pap szájából az istentiszteleten, hogy a Teremtő szeret minket, biztonsággal állíthatom, hogy egyáltalán nem ugyanazt kell érteni rajta, mint ahogyan azt a wittgensteini szóhasználat alapján gondolnánk vagy hinnénk a szánalmas érzéseink befolyásolása által. Ezt a szeretetet sem megérteni, sem őszintén elfogadni nem leszünk képesek sohasem, ugyanis ami isteni perspektívából a szeretet, az innen nézve maga a sors. Ezt a „Kezdetben...” óta teljesen félreértjük. Istennel kapcsolatban tehát nem volna szabad a szeretet szót használnunk, mert azt elkoptattuk a nyomorult, pusztuló és fájóan kiábrándító fizikai valóságunkkal. 

Én egyáltalán nem szeretem Istent. Én tisztelem és félem Őt.