Dobozokban élünk, apró kartondobozokban, amelyeket az élet egymás mellé préselt. Hiába hisszük, hogy ide-oda megyünk, vágunk át tereken vagy földrészeken, ugyanabban a dobozban ficergünk egész életünkben.
A tér csak illúzió – nem színpad!
A Károlyi utcában sétálok az Irányi utca felé. Férfi előz meg öles léptekkel; egy-egy fehér nejloncekker a kezében, széles vállán jól szabott, piszkos, fekete szövetkabát; zsíros, ősz haja hátrafésülve – cipője divatos, talán néhány hónapos. A Ferenczy utcánál átvág a túloldalra, megáll, megfordul. Rám néz, engem méreget. Megállok. Ismerem talán? Csak pár hete lehet az utcán, mosdatlansága eleganciát takar, nézése tiszta, de szúrós. Hát ez meg mit akar?! Megtorpanok egy pillanatra, aztán újból útnak indulok. Nem engem néz, nem is lát, a semmibe mered, egy belvárosi szobor, amelyik most lett, most emelkedett.
...vagy próféta volt, dobozokba belátó angyal? Majd pont nekem áll ott nejlonzacskó helyett egy lángoló karddal!
(A Teremtésben nekünk nincs mozgás, mozdulat.)
–––
Kép: Gemini AI-jal generálva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése