#impression (aranyág)

Ami nekem a hátralévő életem, az neked egy idő nélküli pillanat. Mert tudom és hiszem, hogy most is vagy, hogy az, amit születésnek és halálnak hívunk nem több, mint egy-egy pont az örökkévalóságban, ami belemártogat az idő illúziójába; tanulás és tapasztalás – külön, együtt és megint külön –, de mi összetartozunk az időtlen-idő-illúziójának végezetéig, bármi történjék is ebben a kiszolgáltatott marionett-színházban. Együtt vagyunk. 

Nyílnak a pipacsok: születésnapom lesz. Nem érdekel. Sokáig azért nem érdekeltek az ünnepek, mert zavaros volt az életem, most azért nem, mert megöregedtem és nem látom értelmét megünnepelni a látszatot vagy azt, ami nem is létezik. 

Tegnap fent voltam a sírodnál. Három hete nem volt erőm felmenni hozzád, illetve inkább az emlékhelyedhez, hiszen igazából a világon semmi közöd sincs ahhoz a kis, kereszttel megjelölt „szent helyhez”, amely a temetőben van és amelyen a neved áll. „A görög liturgiában szabály volt, hogy engesztelő áldozat bemutatásakor az áldozat felajánlója nem érinthette az áldozati tárgyat, és a szertartás végeztével folyóvízben vagy forrásban meg kellett mosnia testét és ruháit, mielőtt a városba vagy saját házába lépett.”* Én megpusziltam a fejfádat, ahogy mindig is szoktam – az arcod helyett; aztán visszamentem a házba és letusoltam, mert rettenetesen kimelegedtem a fűnyírástól és a fahordástól. Majdnem aranyág…

Szépül a kert. Ültettem egy szomorúfűzet a kert közepére, a kaspókba színes virágokat úgy, ahogy te szoktad, kitettem a kerti bútorokat és elindítottam a nyarat… De ez a kert már nem olyan, mint annakelőtte. Ez a nyár se. Már semmi se. Pedig nincs is...!

___

* G. Frazer, Aranyág

(Kép: https://ankert.hu/a-fuzfa-salix-jellemzese-ultetese-es-gondozasa/)

#impression (Pannonhalma)

Elmondom újra és újra addig, amíg már a saját hangomat se hallom, a főhajó fojtott nesztelensége összeolvad a bennem megszülető csenddel. Tíz perce, hogy befejeződött a vesperás, a gyertyákat elfújták, a villanyt leoltották, de a nyári naplemente utolsó fénysugarai fehérre festik a mennyezeti boltíveket. Egyedül vagyok a padban, mint az a satanowi tudós rabbi, aki Isten létezésén töprengett, mert nem értette, hogy miért van valami ahelyett, hogy semmi se lenne. De most se Báál Sém Tov, se egy constat de supernaturalitate Mária-jelenés, hanem csak van, ami van: a kieszközölt magány. El nem emésztő tűz gyúl lobogva bennem. 

Néha naívan elhiszem még, hogy van értelme a mozdulatoknak és gesztusoknak, aztán rájövök, hogy egyáltalán nincsenek is ilyenek, Zénónnak igaza volt, minden csak áll önmagába merevedve – mint egy fotó – az örökkévalóságban. Az entrópia törvényét Descartes istene a folytonosság illúzióját keltve alkotta meg számunkra, hogy elfedje előlünk múlt, jelen és jövő mindenkoriságát, az אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה* valódi értelmét és drámáját. De akkor mit jelent a szabadság?! És mit jelent a születés vagy a halál? Van-e olyan, hogy jelentés, vagy csak platóni tények vannak, amelyek Wittgenstein szóhasználatában koptak világot „leíró” fogalmakká?

Lesétálok a Pannonhalmi Arborétum felső bejáratához és a szűkre nyírt „tujakapun” keresztül elindulok lefelé a domboldalon. A későtavaszi meleg szellő illatáradatában sétálva most először érzem biztosan, hogy sem a halál, sem az élet nincs befolyással rám, mert ami nincs, az kölcsönhatásba sem léphet velem – hiszen én sem vagyok. Akim meghalt: él; aki megszületik: halott. A tények másképpen ugyanazok. 

Bogár repül a szemembe. Nem ingat meg. 

___

*Ex. 3,14 (vagyok, aki vagyok)

#impression (Iphis)

Süt a nap és virágzik a bodza, meg a hárs. Tavaszi illat, Pasaréten delet harangoznak, Cicero az erkélyen napozik, én pedig hirtelen azon kapom magam, hogy nyugodt vagyok. Miféle ember az, aki elveszíti a feleségét, de az első késő tavaszi vagy kora nyári napon – ha egyetlen pillanatra is, de – elfelejti a gyászát és belefeledkezik az időjárás szépségeibe?! Ma három hónapja, hogy Marita meghalt, és eddig nem múlt még el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna rá. Tulajdonképpen most is rá gondolok, csak közben észrevétlenül áteresztem magamon a külvilágot, talán most először azóta, hogy nincs többé velem. 

Tegnap a MÜPÁ-ban voltam, Händel Jephta című operáját néztem meg. Egészen kiváló produkció volt! Ilyen jó előadást talán a rendszerváltás idején láttam utoljára, John Eliot Gardinerrel és a Monteverdi Kórussal, Händel Messiását. Az instrumentális nyitányt a Zebul szerepét éneklő Cody Quattlebaum áriája követte, amitől azt is elfelejtettem, hogy hol ülök és mi van körülöttem. Ilyen tisztán basszust már rég nem hallottam énekelni, Quattlebaum hangjában annyi erő, lendület és tisztaság van, hogy rezgett belé a Bartók terem. Aztán belém hasított, hogy Maritának mennyire tetszene itt, amitől rossz kedvem lett, mert tudom, hogy már napokkal előtte utána olvasott volna a darabnak, a bibliai történetnek, a zenekarnak, meg az énekeseknek; hosszan válogatott volna az ezer ruhája között egy arra a napra legalkalmasabb, szolidan elegáns viseletért, a szünetben perecet evett volna; de általában véve csillogó szemmel és bármilyen arisztokrata úriasszonyt szégyenben hagyva vibrált volna az örömtől, hogy ott lehet. Már semmi sem lesz olyan, mint vele volt. Lesz és van már, hogy jó, de nem olyan, mint ővele, nem olyan, mint Maritával. Minden más lett. Nagyon pazarló ez a világ, ha a feleségem hamvai egy apró urnában várják a feltámadást, miközben én a Jephtán ülök és Händel muzsikáját hallgatom! Megérdemlem én ezt?! Miért nem lehetett ő is Iphis?! Miért nem jött el érte is az angyal, hogy megmentse a sorsa elől?! 

Tavasz van; ha süt a nap, kifejezetten meleg az idő. Ilyenkor kint süttette magát egy kávéval a ház melletti padon és élvezte a világot, amit maga körül olyan széppé és édessé tett, amilyenné csak tudott – mert tudott; és beragyogta minden szegletét ennek a nyomorult, elárvult univerzumnak… 

Szeretnék a fénynél sebesebben röpülni!