„Csináljuk, ahogyan”, „gondoljuk azt”, „tesszük, amit” – legalább három dologban járunk minden pillanatban. Ezek azután úgy összefonódnak, mint egy DNS-spirál, és végérvényesen megosztva a figyelmünket, úrrá lesznek az életünkön. Élettörés? Ki lehet biztos a dolgában? Nem tudni azt, amivel szembesülni nem fogunk, még nem a teljesség, csak annak hamis érzete, hogy bármi is kikerülhető, ami „meg van írva”.
Simon Balázs
A kaddist még
Annának
A kaddist még a nagymamád,
Bár ez, halálakor, ahogy
Szabálytalan, mint minden,
Én mondom, ő fekszik ott az
Asztalon, mossátok épp, tudni
Ahogy ilyet lehet, aszott
Gyerektestét felejteni, az
Elefántlebernyeget, nehéz, fonák
A test e könnyűsége, látnod nem
Kéne, már tudom, hogy nem felejteni
Könnyebb, emlékezni mint tényleg
Rá, a kaddist sírva mondtam el, nem
Tudtam egyben, újra kellett mindig,
Hogy legyen szent, és a Név hatalmas,
Míg örök világa tart, ilyenkor épp
Dicsérni Őt, a nagymamádkor, ezt alig
Lehet, megtörtem sokszor áldani, akit
Mindig a kaddis áldottabbnak mond,
Először én is most vele, vígasznál,
Minden áldásnál eleve úgyis már, de most
A nagymamád fekszik az asztalon, ahogy
Mosod, mint az a tépés, jobb egy-egy szót
Csak kiszakítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése