Jó volt állni és várni a hidegben, amíg a madarak ide-oda szálldostak; drótról drótra, korlátról korlátra, visítva, perlekedve egymással. Kamaszként sokat ácsorogtam a jéghideg parton és néztem, ahogy a robosztus vasstéghez dermedt uszályok fölött sirályok keringenek, rászállnak, majd kis idő múlva ismét a levegőbe emelkednek. Olyan ez, mint a dunai hordalék, amely mocskával körülfolyja a hajókat, néha el-elakadva a vastag kötélsodronyokban, de ha az ember másnap visszamegy, már nem ugyanazt találja ott.
Sok képet csináltam a sirályokról, a mozgásukról, meg ahogy a korláton ülve gubbasztanak a délutáni metsző, hideg szélben. Egyike-másika akkora, mint egy griffmadár; amikor aztán ezek a korlátra telepszenek a többi alatt meginog a drótkötél – ilyenkor ostobán verdesnek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat, de sosem néznek arra, aki megzavarta őket.
Sunyi népség a sirály.
Solnay Dénes, Sirályok, 2006. november, Buda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése