Esik a hó, és én lassan egy hete itthon gubbasztok. Borzasztó ez a bezártság. Eszembe jut, amikor húsz évvel ezelőtt szüleimmel Velemben töltöttük a telet; először az alkotóházban, később átmentünk egy falubeli parasztházba. Nagyon szép volt, kint derékig ért a hó, bent pedig a háziak kemencében kenyeret sütöttek – a sparhelten meg egy nagy kondér csülköskáposzta böstörgött. A hosszú, lankás kertben almafa állt, vagy három is; a téli almák ott csüngtek rajtuk összeaszva, jégburokban. Le is szedtem belőlük párat, de mikor végre felolvadtak, olyan volt az ízük, mint a liszté. Apám egyik este kerített valahonnét egy lovasszánt, amivel messze kimentünk a határ felé; szegény állatok panaszosan nyihogtak, meg prüszköltek az erőlködéstől, mert a nehéz faszánkó rendre megfeneklett a méteres hóban. Ültünk a dohos, vászonszagú sátorponyvák alatt, hallgattuk a busafejű, kapatos kocsis szitkozódását és néztük a téli éjszakai égbolt csillagképeit. Többre nem is igen emlékszem, csak a szikrázó havas tájra, a farkasüvöltő hidegre és a temérdek ragyogó csillagra. Kicsit olyan volt ez, mint amikor a hazafelé tartó Baradlay Ödön átvágott a Szmolenszk és Orsa közti térségen – emlékszem, ez akkor is az eszemben volt, de farkasokkal ott még nem találkoztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése