Spártai

Őszi levelek ropognak a talpam alatt. Minden rendben van addig, amíg nem gondolkodom. Lassan tényleg teljesen megutálom a gondolataimat, inkább elképzelek valakit magam helyett és belehelyezem az életemet. Általa kezdek el új gondolatokat álmodni magamról és arról, hogy mi vagyok: egy tulajdonságok nélküli ember, aki valaki más, mint saját maga.

Azt hiszem, hogy a pszichiátria ezt a skizofrénia klasszikus, de ártalmatlan iskolapéldájának tekintené, viszont nekem ez az önutálat a belső mozgatóm, egyfajta indirekt létbizonyosság, amely támpontot jelent a maszatos valóságban. Ki én, ki más?

Úgy gondolom, az ember életében csak stációk léteznek, és ezek minden esetben halállal végződnek. Ez természetes. A skizofrén viszont folyton meghal és egyre kevésbé van kedve feltámadni. Aztán végül már nem születik újjá, hanem megül a mélyben és úgy pislog onnan a fénybe, mint vak ló a veremben.

A puha, agyagos földbe süpped a cipőm. Minden rendben van. Én nem én vagyok, nem is lehetnék. Én egy normális ember vagyok. Spártai vagyok. Minden spártai hazudik.