Moszkva tér (2009)

a tömegből gyerek fúrja ki magát, négy-öt éves lehet, szemüveges, kicsit kövérkés forma, arcán nyugtalanító vonások, lufit tart a kezében, hármat csokorba kötve, rosszul öltözött, de tisztának tűnik, az apja alacsony, tésztaképű ember, ócska, talponálló borozó ajtajából szól ki a kislánynak, de az nem figyel rá, nézi a Moszkva tér hullámzását a vastag, opálos lencséken át, döcög a sor, a rádióban híreket mondanak, a gyerek mellé érek, nézem a piros kabátot, a kopott, széttaposott bakancsokat, a boldogtalan, foghíjas mosolyt, a révült, megmerevedett tekintetet, fagyott gyerekkezét, az ernyedt lufikat, az egész szánalmas látványt – elindul a sor, de pár méterre a sarkon megint megáll, koldus lép ki az úttestre, ficamos mozgású huszonéves nő, puffadt, vörhenyes arcú, átbiceg, rám se néz

Jóbnak Isten megmutatta az egész teremtett világot, hogy lásson; nekem elég volt a Moszka tér is, hogy belássam, Nietzsche-nek igaza van: ha az ember sokáig néz a mélységbe, akkor idővel a mélység majd ő belé néz. Nem születünk azonos esélyekkel, az önsorsrontás úri huncutság.