a tömegből gyerek fúrja ki magát, négy-öt éves lehet,
szemüveges, kicsit kövérkés forma, arcán nyugtalanító vonások, lufit tart a
kezében, hármat csokorba kötve, rosszul öltözött, de tisztának tűnik, az apja
alacsony, tésztaképű ember, ócska, talponálló borozó ajtajából szól ki a
kislánynak, de az nem figyel rá, nézi a Moszkva tér hullámzását a vastag,
opálos lencséken át, döcög a sor, a rádióban híreket mondanak, a gyerek mellé
érek, nézem a piros kabátot, a kopott, széttaposott bakancsokat, a boldogtalan,
foghíjas mosolyt, a révült, megmerevedett tekintetet, fagyott gyerekkezét, az
ernyedt lufikat, az egész szánalmas látványt – elindul a sor, de pár méterre a
sarkon megint megáll, koldus lép ki az úttestre, ficamos mozgású huszonéves nő,
puffadt, vörhenyes arcú, átbiceg, rám se néz
Jóbnak Isten megmutatta az egész teremtett világot, hogy lásson; nekem elég volt a Moszka tér is, hogy belássam, Nietzsche-nek igaza van: ha az ember sokáig néz a mélységbe, akkor idővel a mélység majd ő belé néz. Nem születünk azonos esélyekkel, az önsorsrontás úri huncutság.
Jóbnak Isten megmutatta az egész teremtett világot, hogy lásson; nekem elég volt a Moszka tér is, hogy belássam, Nietzsche-nek igaza van: ha az ember sokáig néz a mélységbe, akkor idővel a mélység majd ő belé néz. Nem születünk azonos esélyekkel, az önsorsrontás úri huncutság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése