Nyirkos, maszatos köd lepi be a várost, az égen szürkéskék felhőket sodor a szél. Cikázó madárrajok keringenek nyugtalanul a távoli hegyek felett, be-berepülve a környező házak fölé. Hideg van. Kocsisorok reflektorai söprik vég nélkül a nedves aszfaltot, fehér és piros fénnyel árasztják el az utcát. A sarkon sárgán villogó közlekedési lámpa töri meg a dermedt pillanatok egyhangúságát. A járda peremén állok, kezemet a zsebembe dugom, hogy ne fázzon. Nincs ok és nincs következmény, csak az örökkévalóság monoton megélése újból és újból, Isten ködös ege alatt. Talán lépnem kéne, de nem merek, az ácsorgás veszélytelen stabilitása a biztonság hamis érzésével tölt el. Mentő szirénázik el mellettem, elfordítom a fejem. Úgy érzem, ma minden félelmem elrejthetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése