Ahol felérek a tetőre, egy magányos, kiszáradt facsemete vékony ágai kapaszkodnak a piszkos vászon-égbolt fakó redőibe. Az ősz először a naplementéket színezi át, a domb mögött lebukó vörös napkorong aranysárgára mossa a kiszikkadt rét bokrait és a tisztást szegélyező erdőt, türkiz felhőárnyékok jelennek meg a fejem felett. A természet irtózik az ürességtől, Isten művészien berendezett világa elfedi előlünk a teremtés lényegét, érzékszerveink csak az emberiség közös mítoszát ismételgetik. Belerévedek a látványba, a távoli hegyek mögött lassan eltűnik a Nap, az égboltot mélykék színre festi a kora esti homály. Ostoba vagyok, mégis hiszek. Hűvös lett az idő, jobb, ha elballagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése