#impression (Empedoklés-jegyzet)

Aetius a De Palcita Philosophorumban leírja, hogy Empedoklés „felfogása szerint a Szeretet gyakran szétválaszt, a Viszály pedig egyesít. Amikor ugyanis a Viszály a világegyetemet őselemeire bontja [tűz, levegő, víz, föld], a tűz egybe [egyetlen tömegbe] tömörül; s ugyanígy a többi elem is. Amikor pedig a Szeretet [a világegyetemet] ismét eggyé [kovácsolja], az [elemek] alkotórészei szükségképpen ismét szétválnak. Empedoklés tehát elődeink között először vezette be a ható okot, de nem egyetlen mozgási elvet állapított meg, hanem két ellentétest…”
Empedoklés szerint tehát a világban megjelenő dolgok e négy őselem különböző arányú egyvelegéből állnak, amelyek a két rendező elv, a Szeretet (mint vonzódás) és a Viszály (mint taszítás) által vegyítődnek vagy válnak el egymástól.
A Szeretetnek köszönhetően születtek meg a világegyetemben létező dolgok, amelyek a vonzás törvényszerűségeinek megfelelően a négy őselem különböző arányú keveredéséből, illetve belső mozgásából váltak ki a homogén ősállapotban lévő négy elemből, és lettek egyedivé. Ezzel szemben a Viszály mindig a négy homogén elemből álló ősállapot újbóli létrejötte felé mutató rendező elv, amely a Szeretet által megteremtett egyediség folyamatos belső változásainak, alakulásának egy bizonyos pontján (határértékén) már visszafordíthatatlanul a homogén ősállapot irányába mozdítja a dologban megjelenő anyagot.
Ami tehát a homogén ősállapot szempontjából taszítás vagy szétválasztás, az a heterogén világmindenség szempontjából vonzódás és egy sajátos rendező elv szerinti alkotás, ami természetesen fordítva is igaz; azaz csak nézőpont kérdése, hogy a rendező elvekben megjelenő mozgás iránya merre mutat.
 
Miközben olvasom, fordítom a szöveget, azon gondolkodom, hogy az életem során elszenvedett veszteségeim vajon milyen nézőpont felől vizsgálva lehetnek a rendezettség irányába mutató tendenciák. Létezne egy olyan ideális állapot, amelyben a jelenvaló világ még világ marad az ember számára (nem esik, rendeződik őselemeire), de benne megjelennek azon dolgok tökéletes ideái (hibátlan elegyei az elemeknek), amelyek a dolgokban dúló belső Viszály, a taszítás folytán megszűntek létezni? Az elszalasztott lehetőségek, a hibás döntések, az elvesztett rokonok, barátok, a kötődések és ragaszkodások valahol és valamikor – a Szeretet által - új minőségben jelennek majd meg?
 
Empedoklés szerint tehát az ősállapot nézőpontjából figyelve a Viszály reményt jelent, a Szeretet viszont egy időre (khronos, hóra?) mindent összekavar. Életemben már sokszor voltam összezavarodva a Szeretet által, de nem vagyok benne biztos, hogy a Viszály a rendezettség állapota felé lökött volna el..., persze lehet, hogy én ezt az egészet egy teljesen más aspektusból vizsgálom.