#impression (kazamata::az eltűnt idő nyomában)

Fejfájásra ébredtem. Az első hajnali villamos süvítve száguld a Zuhatag sor megállóig, a kert fáit viharos szél tépi, eltévedt sirály vijjogását hallom a szomszéd háztető irányából. Az ablakból látom a türkizkék eget, a Nap még a horizont alatt bujkál, de már világosodik a János-hegy felett. A plafont bámulom. Kávét innék, de tudom, hogy most nem tenne jót, a hideg időtől összeszűkült érrendszeremben úgy robognak a vörösvértestek, mint a hajnali hatvanegyes az Ördög-árokban. Végül elunom a tétlenséget és előszedem a könyvemet, Az ógörög nyelv szelleme, Monique Trédé és Jacqueline de Romilly munkáját, és jóízűen belemerülök a szövegbe. Már két éve folyamatosan fordítok, hol ógörög, hol pedig héber-arámi szövegeket, mégis, ahogy olvasom ezt a tisztességesen megírt ismeretterjesztő könyvet, úgy érzem, még közelebb kerülök az ókori görögök és a mindenkori görögül tudók nyelvéhez, gondolkodásához. Büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan klub tagja vagyok, amely több ezer éve - tértől és időtől függetlenül - azt a kultúrát és értékrendet képviseli, amely alapjául szolgált mindannak, amit értékesnek, de mostanra fájóan torznak és kiüresedettnek érzékelek. Kedvem volna egész nap ágyban maradni - mint Marcel Proust, csak olvasni és írni, mert a kor előrehaladtával alvásra már egyre inkább sajnálom az időt -, de az óra jelez, és én két lábbal kelve visszahuppanok a jelenvalóba. Hosszú a nap, kell a pénz könyvre és mézeskalácsra.