Fejfájásra ébredtem. Az első hajnali villamos süvítve száguld a Zuhatag sor megállóig, a kert fáit viharos szél tépi, eltévedt sirály vijjogását hallom a szomszéd háztető irányából. Az ablakból látom a türkizkék eget, a Nap még a horizont alatt bujkál, de már világosodik a János-hegy felett. A plafont bámulom. Kávét innék, de tudom, hogy most nem tenne jót, a hideg időtől összeszűkült érrendszeremben úgy robognak a vörösvértestek, mint a hajnali hatvanegyes az Ördög-árokban. Végül elunom a tétlenséget és előszedem a könyvemet, Az ógörög nyelv szelleme, Monique Trédé és Jacqueline de Romilly munkáját, és jóízűen belemerülök a szövegbe. Már két éve folyamatosan fordítok, hol ógörög, hol pedig héber-arámi szövegeket, mégis, ahogy olvasom ezt a tisztességesen megírt ismeretterjesztő könyvet, úgy érzem, még közelebb kerülök az ókori görögök és a mindenkori görögül tudók nyelvéhez, gondolkodásához. Büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan klub tagja vagyok, amely több ezer éve - tértől és időtől függetlenül - azt a kultúrát és értékrendet képviseli, amely alapjául szolgált mindannak, amit értékesnek, de mostanra fájóan torznak és kiüresedettnek érzékelek. Kedvem volna egész nap ágyban maradni - mint Marcel Proust, csak olvasni és írni, mert a kor előrehaladtával alvásra már egyre inkább sajnálom az időt -, de az óra jelez, és én két lábbal kelve visszahuppanok a jelenvalóba. Hosszú a nap, kell a pénz könyvre és mézeskalácsra.

Weöres Sándor versét juttatta eszembe a bejegyzése
VálaszTörlésUTÓKOR
Keservesen konganak az elmúlt évezredek a szívben,
míg ide vergődtünk, ahol vagyunk, a szakadékig,
itt konganak, vesztüknél jobban bolondságukat siratják,
minden kapkodásukat és harcukat, méginkább győzelmeiket,
sokba kerültek és hiába. Most ül romjain az ember
és nem tudja, hol lakik. Elvonul kis életébe,
kopácsol, arat, iratokat készít, ki mit tud,
ritkán tekint az égre, ahol gúnyosan nyargalásznak
hajdan vélt tudásainak s álmainak paripái,
csattogó fegyvereinek elszabadult fenevadjai.