Hol van most Isten? Ezt a kérdést az emberiség történetében már számtalanszor feltették, de csak a monoteizmusban kapott és kap sötét, drámai színezetet. Ez a kérdőmondat ugyanis nem Isten lokalitását firtatja, hanem sokkal inkább létezésének morális vetületeit és világra gyakorolt hatását feszegeti. Azzal, hogy Isten léte helyett az Isten létezése premisszával dolgozunk, akarva-akaratlanul egy olyan inkonzisztens politeizmust hozunk létre, amelyben Isten a Sínai-hegy helyett a mindenki számára megmászható Olympos csúcsán álldogál szűkölve az önérzetes és önelégült, ellenségesen viselkedő emberiség gyűrűjében.
Válsághelyzetben vagy elbizakodottságunkban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy hol a helyünk a világban. De hát hol is a helyünk a világban? Hol van most az ember? Az ember két lábbal, magabiztosan, öntelt mosollyal az arcán áll a teremtés művében, fejlődő intellektusával igyekszik elfoglalni a teremtett világ minden zegét-zugát, ezért szüntelenül azon munkálkodik, hogy Istent – mint konkurens létezőt – kiszorítsa a technikai tudás táguló univerzumából, a teremtés metafizikai és kauzálitásában morális aktusát pedig fizikai szükségszerűséggé, kiszámítható és mérhető törvénnyé transzformálja. A teremtés deszakralizálása azonban visszaható folyamat: az istentelenség által létrejött metafizikai és morális hiátus elnyeli az ember alkotta törvények természetfeletti aspektusait; a törvényalkotásban a „mindenséggel mérd magad” igényét felváltja az ember-ember közötti interakciók támogató vagy szankcionáló leképzése. Így tehát az ember a teremtés művét saját definícióival és törvényeivel töltheti meg, de nagylelkűségében áldva vagy kínjában káromolva időnként azért még helyet szorít egy általa létrehozott, a metafizikából természettudományos módszerekkel kiragadott istennek a világban – akit önhitten Istennel azonosít.
Az ember szerint Istennek két megbocsáthatatlan bűne van: az egyik, hogy létezik, a másik, hogy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése