#impression (Bátyja)

Bátyja egy hatalmas flaska sörrel a kezében, félmeztelenül, klottgatyában és bakancsban lépdel előttünk a koraőszi napsütésben. Egész nyáron így jár gyógynövények és gombák után kutatva az erdőben, vagy kaszál füvet a jószágoknak a mezőn; háta és lába koromfekete, kopasz feje foltos az erős naptól. Egyik térdét évekkel ezelőtt szétroncsolta, amikor egy pallóról a patakba esett, ezért furcsán, egyenes lábbal, dülöngélve jár, mégis messze előttünk csörtet a gazban, gyorsabb mindannyiunknál. Alig-alig megyünk kitaposott úton, legtöbbször a sűrűben követjük, minden fát, bokrot és vadcsapást ismer az erdőben. Ha olyan növényt vagy alig észrevehető vadnyomot talál, amelyikről el akar mondani valamit, bevár minket; hatalmas hasát végig simítva kortyol egy nagyon a söréből, amíg beérjük. Ilyenkor leginkább egy csuhájától megfosztott ferences szerzetesnek tűnik, természettől övezett jóságos erdei remetének.

Gyakran járjuk az erdőt, de most sokkal gyorsabbnak tűnik a mászás, folyton be kell várnia minket. Az ott egy borzlyuk. Ni, mutat arrébb, oda löködi ki a csontokat. Hörpint egyet, majd a hüvelykujjával eltorlaszolja a flaska száját, nehogy darázs szálljon belé. Gyerekkoromban még voltak madarak, sasok, ölyvek, sólymok, meg varjak is, most még verebet se látni. A nemzeti park miatt azt a kidőlt, korhadt fát se lehet eltüzelni, mert kell a hangyáknak! De hol vannak a hangyák?! Régen egymást érték a hangyabolyok, abba raktuk az agancsot, másnapra meg ott feküdtek lepucolva. Most egyetlen hangyaboly sincs, miről beszélnek ezek?! Á! Legyint és bosszúsan húz egyet a sörből. Olyan a nemzeti park, mint nyárfán a fagyöngy: élősködő! Azzal nekilódult az előttünk magasodó meredélynek. Fent még áll a kilátó, de a deszkákra már nem szabad ráállni, mert beszakadnak. Csak az acélszerkezetre. A tetejéről szépen körbe lehet látni, egész messzire. Senki nem tudja, hogy kié, ezért inkább hagyják szétrohadni, de ha megcsinálná valaki, a nemzeti park rögtön megbüntetné. Már húsz-harminc méterrel előttünk jár. Mi mászunk, ő megy. Elhallgat.

Tíz perccel később elérjük a barlang bejáratát; öles, korhadt deszkákkal torlaszolták el, két oldalról páfrányokkal teli meredek hegyoldal veszi körül. Olyan, mintha az anyaméhbe másznánk vissza. Bent sötét van, fentről denevérek lógnak fürtökben. Kint maradok, sosem szerettem szűk helyre bemászni, és az anyám méhébe se kívánkozom vissza. Á! Nem is kell bemennie annak, aki nem szereti, már én se voltam bent évek óta. Jártam ide eleget gyerekként; apám még a nevét is belevéste a sziklába. Ott van most is vagy harminc méter mélyen a nagyterem felé. Leül egy mohos kőtömbre és lesimogatja a szúnyogokat a lábszáráról. Az elemlámpák hamar kiégnek bent, vigyázni kell, mert mesterséges fény nélkül gyorsan pórul jár az ember! Néhányan bemásznak a barlangba; én Bátyja mellé telepszem, együtt hallgatjuk csendben az erdőt.

A barlang szájától felfelé mászva indulunk a kilátó felé. Mennyi az út, Bátyja? – kérdem. Ó, kétszáz méter sincs, semmise, mondja. Itt minden út kétszáz méter, tehát bármennyi is lehet, de nem zavar, csak hallani akartam, hogy „kétszáz méter”. Az ott jobbra fent a Béla-fája, a IV. Béláé, mármint az, ami megmaradt belőle. Azt mondják az öregek, hogy ezalatt pihent meg a tatárok elől menekülve. Elgondolkodom. De Béla délre, Zára felé menekült, nem északra! Mit keresett volna itt egy fa alatt?! – akadékoskodom. Megáll és megfordul. Mit tudom én azt! Csak erre járt és kész. Biztos dolga volt itten, lehet, hogy már a renoválás idejében. Aztán, hogy mutassa, a vitát lezárta, megfordul és tovább mászik a páfrányok között. Alig bírjuk szusszal követni. Marhaság ez, Bátyja! Ha a tatár idejében erre menekült volna Béla, hát egy-kettőre elfogják. Ez csak amolyan szóbeszéd, szerintem. Talán egy másik Béla lehetett. Azt hiszem, hogy nem is neki beszélek, csak magamat győzködöm mászás közben. Mire felnézek, már sehol sincs, legalább ötven méterre előttünk áll a domb tetején. Pár perc múlva mi is felérünk.

Tanultad ezt, gondolom. Hát, lehet, hogy igazad van, de ez nekünk akkor is a Béla-fája marad. Tényleg tanultam, de már bánom, hogy a fatörzs maradékát is felégettem a tudálékoskodásommal. Nincs mit mondanom, csak ácsorgunk ott és a tájat vizsgáljuk. Az aszály sújtotta erdő sárgásbarna színben pompázik alattunk, az égen gomolyfelhők gyülekeznek. Nem lesz eső, meglásd! Még egy hétig biztosan nem esik. Kedvesen megveregeti a hátamat. Hallgatok. A tények makacs dolgok, nincsenek ellenérveim.