#impression (metafizikai zsörtölődés)

Ahogy az előbb átpörgettem a Bookline-on egy keresést a metafizika kifejezésre láttam, hogy mi mindenre használták már fel ezt a szót a különböző szerzők. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy félreértelmezték, meggyalázták, a maradékát pedig lilaködbe burkolt sületlenségekkel töltötték meg, mint a szex, rajz, süllyedés és személyes dolgok, illetve József Attila vagy Babits Mihály metafizikája, csupa nevetséges, oda nem illő és értelmetlen jelzői vagy birtokos szerkezet. 

Heidegger Mi a metafizika? című írása sem segít ezen a rémes helyzeten, hiszen rövidke tanulmányából egészen biztosan nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mi is a metafizika mint olyan, helyette a német egzisztencialista filozófus nyelvi önmegvalósításában gyönyörködhetünk, illetve a metafizikára vonatkozó kérdésfeltevés megfogalmazásának szépségében és grandiózusságában…, ördögi operaelőadás ez, amelyben a Walther von der Vogelweide-nak öltözött, asztmás Heidegger nyíltszíni erőszakot követ el a Tannhäuser szerepében pomádézó Wagneren, miközben az Under der lindent ropogtatja visszafelé a fogai között — a háttérben klott gatyás német atléták masíroznak Ámor nyilával a kezükben. 

Mi végre is…? – én is ezt hajtogattam az elmúlt húsz évben, de nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy visszaballagjak a metafizika kifejezés forrásvidékéhez és megmártózzam benne. Eddig! Attól még lehet jó egy kérdés, hogy nincsen rá jó vagy egyáltalán semmilyen válasz; ugyanakkor az a kérdő mondat, amelyik nem kíváncsi az önmaga által implikált válaszra, csak saját tükörképe előtt illegeti magát, az buja nárcizmus és ebből fakadóan Isten ellen elkövetett gyalázatosság. 

Miért van valami, miért nincsen inkább a semmi? Vajon tényleg ez volna a metafizika alapkérdése? És vajon tisztában vannak-e a „filozófusok” a fizikai valami és semmi fogalmával, vagy csak a wittgensteini „szóhasználat” értelmében bele-belebiggyesztenek (szak)kifejezéseket az írásaikba anélkül, hogy bármennyire is tisztában volnának a természettudományok által használt jelentéshorizonttal? Mert van ilyen! Nem, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Kant utáni filozófia és az Einstein utáni fizika (vagy kozmológia) a „végtelenben találkozna” valaha…! Nem tudja vagy nem is akarja érteni egyik a másikat, de – nevetséges módon – főleg a filozófia hiszi azt, hogy az, amiről beszél, az maga a vegytiszta metafizika; a fizikusok ennél jóval szerényebb (de bizonyos értelemben ambiciózusabb) megállapításokat tesznek a témában. Az előbbi megragadt a spekulatív ontológia madárnyelvű és passzentos kényszerzubbonyában, az utóbbi pedig a matematikai szintaktika és metanyelv, valamint a fizikai spekulációk varázslásában próbál utat törni magának, hogy valahogyan legalizálja ezt a kézzelfoghatónak tűnő, bizarr valóságot. 

Metafizika – a szó legszorosabb értelmében – márpedig ott van, ahol a fizikának vége szakad, azon a valóságon túl, amelyet direkt vagy indirekt módon megragadhatunk! A pszichológia csak abban az értelemben része a metafizikának, amennyiben az érzékelés által megkonstruált valóságélményt írja le (mint például a három térdimenziót), de hogy ez így is marad-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. 

Aztán vannak még itten a „modern metafizikával” és a „metafizika logikai alapjaival” (sic!), vagy szerényen csak a „metafizikával” (így, expressis verbis) foglalkozó könyvek is…, amelyek megvásárolhatók a Bookline-ról, de ezek a munkák sem képesek elrugaszkodni arról a süppedő mocsárról, amelyet részben az ontológia hiábavalósága, részben a filozófiai logika valóságra érvénytelen okoskodása jelent már több mint száz éve. Többnyire tisztességes iparos munkák ezek, amelyek csak a valódi metafizika szemszögéből nézve érdektelenek, a Kant utáni filozófia negatív tendenciáiról azonban releváns kijelentéseket tesznek.

A legtöbb „filozófus” sajnos alapvető tudás- és kreativitásdeficittel küzd: nem képes különbséget tenni saját, elavult terminológiája és a fizika folyton változó szakkifejezései között. Ez óriási probléma! Nem mindegy ugyanis, hogy például a végtelenség fogalmát fizikai vagy matematikai értelemben vizsgálom, a kettő ugyanis nem ekvivalens. Ha pedig hol az egyiket, hol a másikat „értem alatta”, akkor „zavar támad az erőben” és belecsúszunk az ontológia dagályos szamárságain keresztül a tudatlanság kén- és ammóniaszagú purgatóriumába. És akkor az idővel kapcsolatos kotkodácsolásokba még csak bele se mentem…! Némely írás alig-alig különbözik az ezotériától, vagyis a megrögzötten ostoba, lusta és igénytelen ember aluljárófilozófiájától, amelyben készen kapott panelekből lehet légvárakat építeni – hülyéknek, féláron.  

Most tehát, hogy tisztáztam: a Bölcsek Kövét én birtoklom (amit természetesen megettem és meg is emésztettem), nem maradt már nyitott téma az ügyben. A metafizika kísértetvonatként zakatol egy vakvágányon a felrobbantott viadukt felé, amit kóbor kutyaként egymást szaglászó, Matuska Szilveszternek maszkírozott „filozófusok” néznek elrévülten; de én, a tudomány Ethan Huntja felpattanok a mozdonyra és csikorgó kerekekkel megállítom – vagy sípolva rohanok majd egyenesen a szakadékba. …inkább a semmi?