#impression (Pannonhalma)

Elmondom újra és újra addig, amíg már a saját hangomat se hallom, a főhajó fojtott nesztelensége összeolvad a bennem megszülető csenddel. Tíz perce, hogy befejeződött a vesperás, a gyertyákat elfújták, a villanyt leoltották, de a nyári naplemente utolsó fénysugarai fehérre festik a mennyezeti boltíveket. Egyedül vagyok a padban, mint az a satanowi tudós rabbi, aki Isten létezésén töprengett, mert nem értette, hogy miért van valami ahelyett, hogy semmi se lenne. De most se Báál Sém Tov, se egy constat de supernaturalitate Mária-jelenés, hanem csak van, ami van: a kieszközölt magány. El nem emésztő tűz gyúl lobogva bennem. 

Néha naívan elhiszem még, hogy van értelme a mozdulatoknak és gesztusoknak, aztán rájövök, hogy egyáltalán nincsenek is ilyenek, Zénónnak igaza volt, minden csak áll önmagába merevedve – mint egy fotó – az örökkévalóságban. Az entrópia törvényét Descartes istene a folytonosság illúzióját keltve alkotta meg számunkra, hogy elfedje előlünk múlt, jelen és jövő mindenkoriságát, az אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה* valódi értelmét és drámáját. De akkor mit jelent a szabadság?! És mit jelent a születés vagy a halál? Van-e olyan, hogy jelentés, vagy csak platóni tények vannak, amelyek Wittgenstein szóhasználatában koptak világot „leíró” fogalmakká?

Lesétálok a Pannonhalmi Arborétum felső bejáratához és a szűkre nyírt „tujakapun” keresztül elindulok lefelé a domboldalon. A későtavaszi meleg szellő illatáradatában sétálva most először érzem biztosan, hogy sem a halál, sem az élet nincs befolyással rám, mert ami nincs, az kölcsönhatásba sem léphet velem – hiszen én sem vagyok. Akim meghalt: él; aki megszületik: halott. A tények másképpen ugyanazok. 

Bogár repül a szemembe. Nem ingat meg. 

___

*Ex. 3,14 (vagyok, aki vagyok)