#impression (Hamlet::újból és újból)

Búzamező illat a műút mellett, színes vadvirágok nőnek a kalász között, lekanyarodom, de nem tudom, hogy hová, csak forgatom a kormányt, két oldalt hegyek közt fel is út, le is út, tudom, ismerem a templomtornyokat, őzek pihennek a tanúfák alatt, minden összekeveredett kint és bent, »kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyre tolni azt«. 

Van úgy, hogy az ember már azt sem tudja pontosan, hogy valami hol kezdődött és hol tart benne, meg azt sem, hogy vége van-e már, vagy még benne van, de csinálja szorgalmasan, amíg meg nem unja – vagy amíg meg nem hal. Az élet monotonitása független attól, hogy hogyan élek, a mozgás és a mozgás által generált hőfejlődés mindenkire egyként vonatkozik: megszületünk alacsony entrópiával, felnövünk és elérjük életünk komplexitásának csúcsát, majd egyre kevésbé leszünk komplexek, de egyre magasabb entrópiával megöregedve – ha megöregszünk! –, elhasználódva meghalunk. Ez az, amiért abban a kényszerképzetben élünk, hogy van valami, amit folyamatosan mérhetünk, ami az arisztotelészi, mozgásban tartott világ metrikáját jelenti, ami ütemet ad és ami az „előttünk” és „utánunk” nyugtalanító, ám annál transzcendensebb magyarázatával simogatja félelmeinket. 

De mi van, ha nincs mozgás? Mi van, ha minden, amit mozgásnak vélünk, csak a zénoni statikus pillanatok „egymásutánja” egy olyan világban, amelyben múlt, jelen és jövő nem létezik, csak egy kocsonyás, „befagyott” univerzum van (mint lét), amelyet Isten megteremtett? Ahol nincs mozgás, ott nincs idő! Na, mármost, 

ha nincs idő, márpedig nincs, akkor ennek az egésznek a világon semmi értelme. De ha nincs idő és nincs mozgás, akkor nincs szabad akarat sem, tehát annak sincs a világon semmi értelme. A Teremtő „kezdetben” megteremtette az örök és változatlan kozmoszt, amelyben Ő a csipkebokorban megjelenő immanens „aki voltam, vagyok és leszek”; akiben (és amiben) minden, amit érzékelünk, benne van, a transzcendens, időtlen Örökkévaló és Mindenható Isten, valamint az Ő lelkei, amelyek „mi vagyunk”.  

És akkor: ki vagyok „én”? Vagy ki volt „Marita”? Van-e értelme test és lélek egységének? Mert szerintem 

egyáltalán nincsen. Csak szerepek vannak, „valóságos” vagy az elme által kreált fizikai világba merevedett relativisztikus téridő statigráfiák, amelyekben mindegy hogy „mikor” és „hol” jelenünk meg, hogy a testbe-öltésünk „mikor” megy végbe („történik meg”), mert sem idő, sem folyamatosság nincs benne, csak tapasztalás és tanulás. Sőt, talán test sincs, csak hullámzó energiamezők vannak, amelyeket a Teremtő Isten szubsztanciájának lélek-szikrái töltenek meg értelemmel újra és újra – az Ő képére és hasonlatosságára. A „ki-vagyok-én?” vagy a „ki-volt-Marita?” kérdés tehát értelmetlen, hiszen nem személyek vagyunk, csak szerepeket játszó lelkek a végtelen hullámzásban, amelyek 

»fellobbannak mértékre és kialszanak mértékre« az Örökkévaló gondoskodásából és dicsőségére.  

A történelem nem más, mint a már megalkotott, egész és egy univerzum teljessége és megváltoztathatatlansága, amelyben minden, ami „volt, van és lesz” már eleve „létezik”, és amelyet a lélek szabad akaratából fakadóan „használunk”, hogy megismerjünk, tanuljunk, tapasztaljunk és valóban Istenhez hasonlatossá váljunk. A szabad akarat nem a világban mint olyanban van, hanem a Teremtőben, aki által és akiből eredünk, és akihez – újból és újból – visszatérünk. 

„…a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött…” Az Örökkévaló Szentlelke hat nap alatt megtöltötte értelemmel a semmiből alkotott „anyagi világot”. 

Ki volt tehát Ádám és Éva? Amíg Isten nem »lehelt éltető lelket« beléjük, csak „gólemek”, értelem nélküli hullámzások voltak, üres és a már létező történelembe merevedett, szabad akarattal nem rendelkező agyagfigurák, de a Teremtő Szentlelke élettel, értelemmel tölti meg őket – újból és újból –, hogy a megtapasztalás által lelkünk hozzá hasonlatossá váljék. 

Szabad akarat nem a „földön” van, nem a történelemben, hanem Istenben. Az Istenben lévő lélek szabad, a szerepek kötöttek és változtathatatlanok.

Úgy „érzem”, forgatom a kormányt, az autó „mozdul”, a táj forog velünk, πάντα ῥεῖ, pedig 

minden csak illúzió: az út, a hegyek, a templomtornyok, a vadvirágok, mind-mind öröktől fogva úgy vannak, hogy nincsenek is, vagy ha vannak, csak mi értünk, én értem. 

Van különbség egyáltalán én és te között? 

___

* A képet a Google Gemini AI-jal generáltam.

#impression (Madách)

Mit kezdjek magammal? Ami azelőtt volt, elmúlt. Most pedig itt állok ötvenöt évesen és nemhogy a világ dolgai, de még én magam se érdeklem engem. Kibékülnék az „életközepi válság” gondolatával, mert egészségesen szívesen elélnék száztíz évet, de reálisan szemlélve a környezetemet, ennek azért vajmi kevés esélye van, tehát nem volna igazságos ezzel takaróznom. Marad a szomorúság okozta tanácstalanság. Igazságtalan vagyok, mert tulajdonképpen egyáltalán nem kéne így éreznem, de ez van. Változnom és változtatnom kell. Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megint elölről kell kezdenem a dolgaimat; Marita belépése az életembe olyan impulzus volt, amely majdnem minden addigi ténykedésemet lényegtelenné és felejthetővé tett, a halála viszont mindent, ami ő alatta volt, zárójelek közé rakott. Az elmúlt hét hónapban visszakaptam a bizonytalanságomat, ami azelőtt minden rossz döntésem alapja volt, és ami sikeresen felszínre hozta a gyengeségeimet és a korlátjaimat. Nem vagyok igazságos az életemmel, igaz, az élet sem igazságos velem. Nem tehetünk egymásnak szemrehányást. 

Az ókori Mykéne megmaradt emlékei közt ülök – a Sally-port és a ciszternák fölött – és a romváros feletti hegyeket bámulom. Éjszaka esett az eső, langyos szél fúj a Peloponnészoszon, ismerős mezei virágok és örökzöldek illatát érzem az orromban. Már többször láttam ezt, minden nagyon ismerős…, és akkor észreveszem, hogy olyan itt, mint otthon szokott lenni, amikor kisétálok a Piszkés-tető alá és belebámulok a Narád-oldal, Mátraszentimre és Bagolyirtás által körülölelt völgybe. A Mátra hasonlít Mykénére vagy Mykéne a Mátrára? Vagy ez a hasonlóság bennem, az emlékeimben, esetleg az orromban van? Gyerekkoromban a népterelő Agamemnón görbe hajókon futott partra bennem, azóta szeretem most ezt a vidéket. 

Talán épp Léda leánya, az újszülött Klytaimnésztra vagy, pont itt és pont most, mert nincs idő, ami feltorlódjon, csak „van, ami van”, az öröktől fogva létező mindenség, az örök Mykéne, mezei virágok és örökzöldek illata. Nem születünk és nem halunk meg, Isten örökkévaló művének epizodistái vagyunk, te most leendő királynő, én gyászoló turista – a bennem és benned kinyíló és pulzáló valóságban. Ne bánts!

Distomo kisvárosa Delphoi-tól tizennyolc, a tengerparttól kilenc és fél kilométerre, a Korinthoszi-öböl északi partján, a Helikon-hegy völgyében található, nagyjából négyszázötven méter magasan. Már a második nap tudják, hogy ki vagyok, a köszöntést finom görög (vagy török) kávéval együtt kapom, és a szálloda tulajdonosa is biccent a fejével, ha meglát. Az ember tragédiáját olvasom, a színeket tetszés szerinti rendben… Ma felfogtam végre, hogy nem haltál meg és én nem élek, mert egyik sem igaz; csak elhanyagolható részét tudjuk a buborék-valóságoknak, amiben összeütközünk – és kihunyunk mértékre, majd fellobbanunk mértékre, ahogy aratunk és vetünk Isten rendje szerint. Mást jelent a kárhozat és  mást a feltámadás – a test nem szabad, csak a lélek... Kihozzák a limonádémat. Esti misére harangoznak. Valamit végre érteni vélek.